Biztatni, megdicsérni, vagy leszidni, megbüntetni?

Biztatni, ösztönözni, elismerni, megdicsérni, vagy elmarasztalni, leszidni, megbüntetni? A gyermeknevelés örök dilemmái ezek. Mikor teszünk jót a gyermeknek: ha szó nélkül hagyjuk az átlagos teljesítményét (hiszen ez a kötelessége) és csak a rendkívül jót, a kiemelkedő teljesítményét dicsérjük meg? Vagy csak a mulasztásaiért, lustaságáért, hibáiért szidjuk össze, a jót természetesnek vesszük?

Ha büntetnünk kell, mi legyen a büntetés? Mikor hatásos és eredményes a szidás, az elmarasztalás? Hogyan lehet elkerülni – ha egyáltalán lehet! – hogy ne indulatból, hirtelen haragból büntessünk?  Hogyan lehet megtalálni a helyes arányokat a gyermeknevelésben (és persze minden másban is)?

Pszichológusok és gyermeklélektannal foglalkozó szakemberek állítják, hogy sem a túlzottan korlátozó, merev szabályokat állító és szigorúan büntető, sem pedig a teljesen liberális, mindent megengedő és elnéző szülői hozzáállás nem vezet eredményre. Ezt nagyjából minden szülő tudja is. A gyakorlatban adódó helyzetekben azonban nem ennyire egyértelműek a dolgok.

Vegyük például a durvaságot, verekedést. Már a kicsik is lépten-nyomon szembe kerülnek az agresszivitással, a „nekik” készített rajzfilmek pl. gyakran semmi másról nem szólnak, mint hogy hogyan lehet kitolni a másikkal, verekedések sorozatát, kergetést, üldözést és megtorlást látnak. Másnap az óvodában vagy a játszótéren azután követik a mintát. Kérés nélkül elveszik azt, ami nekik abban a pillanatban kell: a másik játékát, biciklijét, vagy homokot szórnak a szemébe, ruhájára, csak úgy. A szülő, az óvónő ilyenkor közbelép, próbálja magyarázni a helyes magatartás szabályait, int, elmarasztal – ha kell, büntet is.  A világ sok országában – és sajnos nálunk, itthon is – az iskolások körében vészesen terjed a durva gúnyolódás, kitolás a gyengébbel, a védtelenebbel, a ’másmilyen’ gyerekekkel szemben (bullizmus). Szóbeli agresszió, lejárató fotók és telefonnal titokban felvett, cikiző filmek kirakása a facebookra, egészen a kivédhetetlen, végső megalázásig.

Mit tehet a szülő, a nagyszülő, a tanár és a tágabb társadalom, hogy ezt meggátolja?

Hogyan lehetne a jót, a követendő példát sokkal vonzóbbá tenni, hogy így lehetetlenüljenek el az ártó, bántó gondolatok és tettek? Miért hagyjuk, miért nem lépünk fel a filmekben, videojátékokban elhatalmasodott agresszió ellen? Ami nem csak önmagában baj, hanem – a gyerekek lelki torzulását előidézve – nem is ad teret másfajta érzelmek kialakítására, mint pl. az együttérzés, önzetlen segítés, a gyengébbek támogatása, az empatikus cselekvés az élet szinte minden területén.

Nem nagyon önzőek a mai gyerekek? Ha igen, miért lettek ilyenek?

„A magyarok  pesszimisták” – sokszor elhangzik ez a sommás megállapítás. De vajon miért vagyunk  borúlátók? Miért kap nagyobb hangsúlyt a hiba, a vétek, a mulasztás, mint a jóra való ösztönzés és annak elismerése, ha a gyermek valamit jól teljesít?  Hogyan alakíthatnánk ki a gyermek helyes önértékelését? Jut-e (elég) idő arra, hogy ezt a képességét folyamatosan fejlesszük? Ha a tanító vagy tanár a gyermek teljesítményét érdemben, szóval is értékelné, kiemelve a jót, a pozitív dolgokat és utána felhívná a figyelmét a hibákra is, majd ezeket összegezve állapítaná meg az osztályzatot, sokkal reálisabb lenne a kép.

Mindez kiegészülne azzal, hogy a szülő nem a tanárt szidná automatikusan a rossz osztályzatért, hanem komolyan rákérdezne arra, hogy gyermeke figyelt-e az órán és mindent megtett-e azért, hogy a tananyagot pontosan megtanulja? Örülni kell annak, amit jól tudott, de meg kell kérdezni azt is: miben látja a hibák okát, és hogyan fogja kijavítani, jóvátenni. Ehhez persze bizalom és együttműködés kellene az iskola és a szülők között, összehangolt stratégiák – a gyermek érdekében. Azért is, hogy legyen mód – és megfelelő alap – arra, hogy dicsérhessünk, biztathassunk, hogy a tisztességes munkának, viselkedésnek arányos eredménye legyen.

Jó lenne választ találni a kérdésekre…

Gryllus Vilmos és a Kaláka együttes

A posztom itt véget ér, de …

Egy, a Nők Lapja Caféban, Gryllus Vilmossal készült interjúban olvastam az alábbiakat, amelyek választ adnak néhány általam feltett kérdésere:

Részlet a cikkből:

"Újságíró: Én is Gryllus-dalokon nőttem fel, ennek pedig lassan már harminc éve. Három óvodáskorú gyerekem is folyton téged hallgat. Más volt a gyerekvilág korábban?

Gryllus Vilmos: Talán tisztelettudóbbak, jólneveltebbek és türelmesebbek voltak régebben a gyerekek. Kivárták, hogy mi történik, nem próbáltak a dolgok elébe menni. Most már minden gyereknek az egyik keze az egéren, a másik kezében ott a távirányító, és amint úgy érzi, hogy valami akár egy picit is más, mint amit ő szeretne, akkor kattint, kapcsol. Ha valami lassabban bontakozik ki, mint ahogy az ő számítógépezéshez, televíziózáshoz hozzászokott türelme engedi, akkor bizony nem várja ki a végét.

Nemcsak a gyerekek gyorsultak föl, hanem a gyereknevelési elvek is megváltoztak. Sok felnőtt gondolja úgy, hogy az a jó, ha a gyerek azt csinál, amit akar. Szerintem ez nem feltétlen van így. Ennek is van egy optimuma.

Ha az én gyerekem előadás közben bemászna a színpad alá, és kutakodna a kábelek között, akkor biztosan kihúznám onnan. Részben azért, mert félteném, részben azért, mert zavarná az előadást meg a többieket. Manapság sokszor találkozom azzal, hogy a szülőt nem zavarja, hogy a gyereke zavarja a többi gyereket."

     Fodor Anna