Az év legszebb napján, május első vasárnapján, az anyákat ünnepeljük.

Az anyaság felelősségteljes, egész életre szóló kapocs anya-gyermek között, de egyfajta bánatot is hordoz magában. Ez a bánat, az élet velejárójaként akkor következik be, amikor a gyermek új életét már egy társ mellett folytatja, távol az összekötő családi buroktól.

Az anya szívét továbbra is magában hordozó gyermek ilyen módon úgy érzi, hogy édesanyja mindig mellette van, a sors bárhova sodorja is őt.

Ez az állapot fokozódik akkor, amikor vagy a távolság, vagy éppen országhatárok-szabta, áthághatatlan akadály áll az anya-gyermek találkozása közé, beláthatatlan időre. Ilyenkor egyetlen segítség a kommunikációs eszközök nyújtotta lehetőség, ami némi enyhet ad az elviselhetetlennek tűnő nehézségek átélésében, bár igazi megnyugvást ez sem nyújt. Nem tudni, hasonló esetben kettejük közül az anya, vagy a gyerek az, ki nehezebben viseli e terhet. Mindkettejük esetében „kibírni mindent és remélni” állapot az egyetlen lehetőség.

 Aztán idővel a történelmi változások következtében létre jön az óhajtott találkozás, sőt immár a gyermek saját utódjával, mint anyuka éli át ennek a kapocsnak a szépségét. Az új édesanya még-inkább átérzi a kihagyott évek jelentőségét.

Egyik megállapítás szerint „azt az időt, mit elveszítettél, soha vissza nem kaphatod!”

Ez mind igaz, minthogy az is, hogy azon elveszített idő alatt hányszor hangzott el, ha csak gondolatban is „Hiányzol édesanyám!”

Ha meghallja a hívó szót „hiányzol, várlak édesanyám!”, akkor nincs olyan gát, mit az édesanya át ne lépne, s erején felül, örömmel tesz eleget e kérésnek.

Ám ennek a kérésnek sem képes mind-végig eleget tenni.

Elérkezik az élet utolsó pillanata, ami emberi és természetes. Azt a hiányt, űrt, mit az eltávozott édesanya hagy maga után, semmi nem pótolhatja, még akkor sem, ha az idő enyhíti is a veszteséget. Az ész meggyőzően tudatosítja, hogy így kellett lennie, ám a szív még mindig úgy érzi, hogy vele van, benne él, emlékét hordozza nap-nap után. Ekkor ismét felszakad a szokásos sóhaj valahonnan a tudat mélyéről „Hiányzol édesanyám!”

 Az óhaj álomszárnyakon érkezik. És megfogan.

       Az írás szerzője: Zsazsa