Nyár után, a jövőt tervezve

Én kis kertet kerítek- 6. rész

A kora tavaszi bizsergető veteményezés, majd a jóleső késő tavaszi betakarítás után, túl a júniusi esőzéseken, túl a forró nyári napokon, a „nem csinálok több veteményezést, az már biztos” korszakát élem.

A kijelentést persze már magam sem hiszem el a szó szoros értelmében. Hiszen, tudom, hogy a téli hónapok elteltével  a természet újjáéledése magával ragad,  ki a kertbe, és térülök-fordulok, máris szóróm a magokat,  és mire észbe kapok, már bújnak is elő növénykéim.

Már amelyik, és amennyi. Ez utóbbi mondatom ezen idényre vonatkozik leginkább, mert valahogy az időjárás folytán,  a földem is valószínű „kimerülőfélben levősége” okán, talán a vetőmagok rossz minősége miatt, olyan nyögvenyelősen hoztak termést a  veteményeim. Elfogulatlanul, tükörbe néztem és levontam a következtetéseket. Valóban, az időjárás nem kedvezett a zöldborsónak, a többi növénykéim akárhogyan is „míveltem” földecskémet, az valami miatt (és most nem bogarak, kukacok) mintha „elnyelte” volna a magjaimat terméketlenül.

Tudomásul kell vennem azt is, hogy én sem leszek fiatalabb. Akár kiskert nagy udvarral, akár fordítva is lészen, mindenképpen időigényes, fáradtságos, rendszerességet igénylő tevékenység , amihez nem árt  a néminél sokkal több, összetettebb természetrajzi ismeret sem. Bármilyen oknál fogva is vállalkoztam a hatodik x-hez közeledve falusi életvitelre,  sőt, veteményes kialakítására, az élet iskolájának olyan útjára kerültem, amelyről valamilyen szinten természetesen voltak ismereteim, de, hogy ennyire széleskörű tudást és odafigyelést igényel, az a „tanévek” során derült ki.

 A tőlem, érdeklődési körömet illetően távolabb eső földmunka azért a szívemhez nőtt. A föld ezernyi arca, számomra megismerésre váró ezernyi rejteke, „élesben”,  csodálatos. A föld  minden, és/vagy a semmi. Az ÉLET. Nem olyan mozgalmas, nem olyan trendi az itt végzett munka, maszatosan, izzadtan, mint a városban? Hogyne lenne az. Csak másképpen. A természet évről-évre, újabb és újabb arcát mutatja meg a maga saját törvényeit betartva, jelezve mindenkor az emberi(ség)  gyarló beavatkozásait (vegyszerek!). Idézem  városlakó menyem  pár évvel ezelőtti mondatát: „ Ez az udvar egy kalandpark”. Az. Tényleg az.  No, és igen, persze, nem az angol kiskosztüm, divatruházat, műköröm a legalkalmasabb viselet kerti foglalkozásra. Nem könnyű iskola, ahova könnyű  ugyan bejutni, nehéz kibukni, de jó „jegyeket”  (termést), csak a legjobbak kapnak.

 Morfondírozom. Néha elszontyolodom, néha „eddig-eddig” vagyok, mert jó lenne könnyedébben, lazábban tölteni a mindennapokat, járni-kelni az országban, világban, netán visszamenni a városba. És akkor itt a vége ezen gondolataimnak. Szó se lehet róla, nem tudnám feladni már – tíz év után – a szívembe zárt természetes szabadságot, a természet ily közelségét, a tavasz kertbe hívogató szavát, a kutyusunk „paradicsomi” életét…

Vannak „termős évek”, és vannak „nem termős évek”, ahogyan itt mondják.  Vannak megoldandó feladatok. Át kell gondolnom, hogy mi az, amit, és amennyit elbírok,  így lassan hetvenkedő éveimhez közelegve. A „soha többet veteményest” átalakul, „csak még egy kicsit, csak legalább paradicsom, paprika, kis petrezselyem , egy sorocska sóska legyen még”.  Az is magaságyásban. Ez a jövő terveim egyike. Idén már „csak”, vagy még,  elmókolok  az őszi teendőkkel, a kert, a fák, a  virágok,  „téli ruhába” öltöztetésével, kitakarításával.

                                                                                                                         saját felvételek

     Izzy