Két órára bezárva

Rutin reggel. Kávé, később reggeli, mindez szabadidő ruhaszerű hálóingben. Tanakodás magammal, mit is csináljak, mielőtt este átköltözöm pár napra az unokáimhoz, pótmamának. Benézek majd 1-2 boltba, ebédelek, főzéshez még ezt-azt veszek..., terveztem.

A hétvégén megyek a temetőbe, már megvettem egy félig élő, félig száraz virág kompozíciót, kiteszem az ajtó elé, mert úgy látom, mintha, pár molylepke lenne rajta. Kivittem, kergettem a molylepkéket és ami 20 év óta ELŐSZÖR fordult elő velem..., becsapódott mögöttem a dupla biztonsági-záras ajtó és én hálóingben, papucsban a bejárati ajtóm és a 2 méterre lévő rács közé kerültem. Se ki, se be. Síri csend a panel folyosón. (Pedig néha milyen jó is a csend!) Most mit csináljak? Nyugalom. Meg fog oldódni. Valamikor. Valahogy.  De kinek, hogy szóljak és mit?

Szerencsére kint volt a felmosórudam, aminek a végével elértem a szomszéd ajtót, kopogtatásra. Senki nem volt otthon. Aztán erősebben kopácsoltam, mire kijött egy, aztán még egy, aztán az emeleti szomszédom is. Egyik hívta a gondnokot. Készséges ember, de még sosem tudott segíteni. De jó-szándékból ÖTÖS! A másik hozott egy összehajtható széket, bedugta a 2 rács között, hogy legalább leüljek. Kávét is ajánlottak, de én csak papírzsepit kértem.

A mobilom a lezárt lakásban, benne az összes telefonszámom. Én csak a sajátomat tudtam... De eszembe jutott, hogy egyszer leírtam a szomszédnak egy ismerősöm számát, ha engem nem érne el. Emlékezett erre, de hogy hová tette a számot, arra nem...

Közben hívták a különleges tudakozót, hogy a fiam/menyem telefonszámát megtudjuk, de sajnos, nem szerepelt a nevük a rendszerben. (Céges volt.) Kaptam egy kerületi "Kisokost", amiből, kölcsön telefonnal hívtam zárszerelőket. (Kérdezték: melyik városban, ma nem ér rá, egy ígérte, EGY ÓRA MÚLVA! Jöjjön jóember, VÁROM! De fizetni csak akkor tudok, ha bementem.) 

Aztán megjött a szomszéd felesége, aki emlékezett arra, hogy hová tették az ismerősöm telefonszámát. MEGVOLT! Felhívtam, nála van egy kulcsom, eljön, és már bent is vagyok. Gondoltam. De csak üzenetrögzítő volt. 3 kölcsön telefonról is hagytam üzenetet, hogy hívjon vissza. Egy óra múlva hívott és bár vidéken lakik, elindult hozzám a lakáskulcsommal.

Az egyik telefonról közben elfogyott a pénz, kaptam másikat... De az emeleti, korábban nem ismert fiatalasszonynak (pedig 26 éve itt laknak, mondta) eszébe jutott, hogy kocsival elmegy a szomszéd kerületben lakó fiamékhoz a kulcsért. Írtam egy kis cetlin, hogy mi történt és hozza vagy küldje a kulcsot. Közben felírtuk a másik szomszéd számát is, amin majd a kocsis szomszéd a fiamtól hív, hogy megtalálta-e.

Érdekes. Nem voltam sem türelmetlen, sem ideges, tudtam, hogy EGYSZER bejutok, MÉG MA, a lakásomba. A fiam hívott az egyik szomszéd számán, hogy küldi a kulcsot. Vidékről úton volt az ismerősöm a másik kulcsommal. És eközben telefonált a zárszerelő, hogy jöjjön-e, mert a közelben van.  Felmértem a helyzetet: lesz 2 kulcs-csomóm, kinyitjuk a rácsos ajtót, aztán nem tudjuk kinyitni a bejáratit, mert benne van a kulcs... PERSZE! JÖJJÖN MINDENKI!!!

Megjött a zárszerelő, 2 mozdulattal, egy pillanat alatt kinyitotta az addig szuper biztosnak vélt/mondott/tartott záraimat! Kicserélte a régi biztonságit egy "vészhelyzetesre", azaz amit akkor is ki tudok nyitni kívülről, ha benne van a kulcs a zárban, belülről. Meghozta a szomszéd a fiamtól a kulcsomat és az ismerősöm is ideért a másik kulccsal.

Visszaadtam a széket, megköszöntem mindenkinek a segítségét, jóságát, idejét, amit önzetlenül nekem adtak ebben a várakozós, bizonytalan 2 órában. Velem voltak. Önzetlenül. Segítettek, amiben tudtak. Telefonszámokat adtak, ha segítség kellene bármikor.

Mondták, hogy most igyak egy jó kávét és pihenjek. Azt hittem, még kisétálok a városba, ebben a szép időben. De nem. Csináltam egy sürgősségi ebédet és csak (át-)értékelem a történteket. Azóta is gondolkodom. Vannak még ilyen segítő/önzetlen kapcsolatok?  Vagy csak élünk egymás mellett, hogy mi mindent úgyis meg tudunk oldani egyedül...?

Hálás vagyok ezért a semmittevős 2 óráért, mert így sokkal fontosabbat kaptam, mint amit el tudtam képzelni: emberi kapcsolatokat, jóságot, odafigyelést, törődést. Megtapasztaltam és hiszem, hogy él az emberekben a JÓ(ság)!

    Az írás szerzője: Kárméla