Készülődünk, ezernyi a tennivaló, versenyt futunk az idővel, hogy mindennel időben elkészüljünk. Mégis, sokszor azon kapom magam, mintha szándékosan vállalnék több feladatot, mint amennyi arányos lenne, talán azért, mert így nem gondolok állandóan férjem hiányára. Pedig rágondolok, reggel és este, egész nap, ügyetlenkedéseim közepette is.

Milyen jó lenne, ha itt lenne ő, minden könnyebben, gyorsabban elkészülne. Vele volt teljes az életem, összetartoztunk. Úgy volt természetes, hogy mindent együtt terveztünk el, együtt csináltunk meg, és együtt örültünk vagy bosszankodtunk az eredményen. Most minden rám vár. Nem is próbálom meg pótolni őt, úgysem lehet. Inkább arra gondolok: mit tenne ő a helyemben? Milyen meglepetést készítene elő az unokáknak, a felnőtt gyermekeinknek? Támogatná-e, hogy változtassak a hagyományos ünnepi menün, vagy ragaszkodna a halvacsorához? Igen, a halat nagyon szerette …

Az ünnepi asztalnál már évek óta én ülök a helyén, így könnyebb elviselni fizikai hiányát. Mert a személyisége, gondolatai, kedves szokásai továbbra is elevenen élnek bennünk. Gyakran emlegetem szűkszavú, fanyar humorú mondásait, megfontolt, bölcs véleményét, például arról: min szabad idegeskedni, és min nem érdemes.

Mekkora problémát csináltam abból, ha a talpban ferdén állt a karácsonyfa, ha csak itthon derült ki, hogy görbe, ha itt-ott ritkák voltak az ágai, és hogy időre elkészül-e a díszítés … És amikor a már feldíszített fa egyszer csak leborult, a szőnyegen ugrálva gurultak és törtek szét az üveggömbök, eltört a csúcs-dísz nyaka is, pedig a gyerekek már ébredeztek a délutáni alvásból … Milyen okosan, higgadtan tudta őket a szobájukban tartani még egy kicsit, amíg én valahogy helyrehoztam a dolgot. Az emlékek mostanra megszépültek. Azon kapom magam, hogy mosolygok. Igen, emlékezem, de emlékeimben jelen van ő is, közös életünk apró mozzanatai, örömei, tévedései, az élet együtt átélt és megélt szakaszai.

A gyermekeim tapintatosak, nem akarják, hogy az ünnepek idején szomorkodjak. Jót akarnak nekem és maguknak, inkább magukban tartják a bánatukat. Én viszont fontosnak érzem, hogy az ünnepek idején beszéljünk azokról a szeretteinkről, akik fizikai valójukban nincsenek már velünk. Mondjuk ki hangos szóval is, hogy hiányoznak, de bennünk élnek és általunk részesei a mai eseményeknek, a közös örömöknek. Hogy a bánat elsimuljon, és helyébe az a gondolat illeszkedjen, hogy jó volt vele lenni, vele élni.

Tudom, sokan vagyunk, akik az ünnepek idején fokozottan érzik szeretteik hiányát. Van, akinek segít, ha kimegy a temetőbe, fenyőágakkal, gyertyával emlékezik, így talál megnyugvást. Van aki otthon gyújt gyertyát, van, aki a templomban keres vígaszt. Bárhogyan alakul, akármilyen fájdalmas is elfogadni a hiányt, a legfontosabb mégis az, hogy emlékezzünk rá, és idézzük fel a közös örömöket, szép korszakokat. Annál is inkább, mert amikor, anno, átéltük, még nem érthettük: milyen fontos és boldog időszak volt az a közös életünkben. Mostanra mindez világosan látszik.

Szeretek emlékezni rá, még a sürgető morgolódásaira is, hiszen igaza volt. Az unokákban talán halványul már a nagypapa emléke, de a nagy nevetéseket, a közös játékokat, a vidám együttléteket mindig nagy öröm felidézni. Segítenek a fotók is, a közösen, ügyetlen vonalakkal készített óvodás rajzok, egyszerű játékok… Mintha csak tegnap lett volna!

A karácsonyfát egyedül díszítem, a csonka csúcsdísz sem marad a dobozban, a fa köré odaképzelem minden kedves családtagunkat is, akik szerettek minket és akiket szerethettünk. Ez erőssé tesz, biztat és bátorít. Mert a szeretet nem múlik el!

       Fodor Anna