Történet egy nagyapáról és az unokájáról

Volt egyszer egy kis Peti és egy nagy Papi.

Legtöbbet együtt múlatták az időt. Nem csoda, hiszen időből nekik volt a legtöbb, amit ki kellett tölteni hasznosan, kellemesen. Ebben sem volt hiány. A nagy Papi olyan érdekességeket talált ki, ami a kis Petinek fölöttébb elnyerte a tetszését.

Ilyen volt a színes hintalóval való száguldás, árkon-bokron, nagy vizeken, bérceken át olyan módon, hogy a kis Peti nyakába akasztott gyeplő a nagy Papi kezében biztonsággal irányította lovasát. Néha még a kozmoszban is száguldoztak a kis Göncöl görbe rudjához fogott hintalóval.

Bárhol jártak, bárkivel találkoztak, azokkal szívesen elegyedtek szóba, még a fekete bőrű emberkével is, akit a kis Peti igencsak megcsodált. A furcsa az volt, hogy mindenkinek a nyelvén megértették egymást, még az állatokén is, sőt még az űrlényekkel is társalogtak. Ami még furcsább, az az, hogy csakis jóindulatú emberek vagy állatok voltak azok kik útjukba kerültek, kiktől egyáltalán nem kellett félnie még a kis Petinek sem. A málnával táplálkozó óriás medve is meghívta őket csemegézni a saját málnabokrából.

Ám nem csak a portyázási útjaik voltak tanulságosak, hanem a saját környezetükben élő növények, virágok és gyümölcsfáktól is tanult a kis Peti. Megértette, ha szomjúhoztak, kis locsolójával öntözte őket, a nagy Papi pedig a hosszú gumicső végén levő permetezővel enyhítette azok szomját. Nem csoda, hogy a hálás gyümölcsök finom ízzel, aromával kedveskedtek a kis és nagy gondozójuknak.

Az is felejthetetlen sétának bizonyult, amikor Bodrit pórázon vezetve végigvonultak utcájukon. A kerítéseken belül Bodri barátai hangos ugatásokkal üdvözölték őket. Peti sokuknak a nevét is ismerte. A Sajó, a fehér szőrű Hattyú, a kis Morzsi ugrándozva velük szerettek volna tartani, irigykedve néztek Bodrira, aki két lábbal a kerítéshez támaszkodva megvigasztalta őket, a látottakról is beszámolt nekik hangos apró ugatásokkal.

Az is igen élvezetes volt, amikor a meséskönyvek színes képeiről mesélt a nagy Papi, vagy éppen rajzolgatás közben sorjázták, hogy „vessző-vessző-vesszőcske, készen van egy fejecske, kicsi  nyaka, nagy a hasa, készen van egy török basa” – már csak a két vonal kéz és láb kellett a befejezéshez. Ez a török basa a „Kiskakas gyémánt félkrajcárja” című mese után kihagyhatatlan lett.

Azt a sokféle játékot felsorolni képtelenség volna, amit ők ketten, nap mint nap eljátszottak, mert nekik volt a legtöbb abból az időből, mi másoknak kevés volt.

Igen ám, de egy szép nyári napon a nagy Papi nem akart sétálni, sőt játszani sem volt kedve, fáradságra hivatkozva. Saját ágyában pihengetett, biztatva a kis Petit, hogy most fordítva fognak játszani. Ugyanis a kis Peti fog mesélni a nagy Papinak. El is kezdte a szófogadó kis Peti, hogy „Volt egyszer egy nagy Papi és egy kis Peti..” de ekkorra látta, hogy a nagy Papi már is alszik, nem érdekli tovább a mese. Megrázta a vállát, hogy még csak most kezdődik a mese, és ő már alszik? „ Igen Petikém, olyan szépen mesélted, hogy rögtön elaludtam tőle , ne haragudj!”

Aztán felgyorsultak az események. A nagy Papihoz egy Doktor bácsi érkezett, aki megvizsgálta a nagy Papit és arra kérte a kis Petit, hogy ne zavarja, mert most sokat kell aludnia a Papinak.

Szülei könnyes szemmel jöttek-mentek a nagy Papi körül, és arra kérték a kis Petit, hogy búcsúzzon el a nagy Papitól, mert most hosszú útra indul.

Peti könyörögve kérte a nagy Papit, hogy ő is vele akar menni, nem engedi egyedül, hiszen még maradtak fel nem fedezett vidékek, ahova el kell jutniuk, ő nem búcsúzik, ő is vele megy!

A nagy Papi utolsó erejével, mosolyogva búcsúzott kis unokájától. Az összefogott kezek egyike elernyedve hanyatlott a takaróra.

Talán már a kis Petinek megígért lovat kutatja a nagy végtelenben, amely a Göncöl-szekér rúdjához legjobban illik.

                                           Kép forrása: pxhere

Zsazsa