Repülőtéri kellemetlen meglepetés

Forrás: Wikimedia

Világutazó nagymama vagyok. Ha gyakrabban szeretném látni Amerikában élő unokáimat, időnként nekem is rá kell szánnom magam a tengerentúli utazásra. Pár évvel ezelőtt, az egyik ilyen utam során történt ez az eset.

Repülőjegy-vásárláskor minden utas igényelhet kerekesszéket. Ez azt jelenti, hogy  a  becsekkoláskor megjelenik egy reptéri alkalmazott a székkel, és végiggurítja az utast a biztonsági ellenőrzésen, a beszállókapun, majd besegíti a gépbe. Megérkezés után  is ott sorakoznak a helyi alkalmazottak a tolókocsikkal és a reptér kijáratáig kísérik a rászorulókat. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a szolgáltatás ingyenes, nincs se korhoz, se orvosi véleményhez kötve. Bárki, aki úgy gondolja, hogy szüksége lenne rá, igénybe veheti.)

Számos alkalommal láttam már, hogy míg a forgalmas amerikai  repülőterek útlevél-ellenőrző pontjai előtt hosszú-hosszú sorokban várakoznak a közönséges halandók,  addig a kerekesszékes utasokat soron kívül kiszolgálják.  Ez volt az egyik ok, ami motivált. A másik, hogy én is „régiség” vagyok már, hol itt fáj, hol ott fáj. Ahova én igyekeztem, oda nem volt közvetlen járat. Úgy alakult, hogy odafelé Párizsban, visszafelé Amszterdamban kellett átszállnom. A párizsi reptéren már jártam, tudtam, hogy mekkora. Nem könnyű eljutni az egyik terminálról a másikra. (De hogy annyi idő kelljen hozzá, mint amennyibe végül nekem került, azt álmomban sem gondoltam.). Ezért döntöttem úgy, hogy igénybe veszem a kerekesszéket. Ne kelljen nekem a Charles de Gaulle-on bolyongani, vigyenek csak  egyenesen a washingtoni géphez, milyen kényelmes is lesz! Hát... nem lett.

A bajok már Pesten elkezdődtek, ugyanis a beszállás után közölték, hogy az Air France a mai napon sztrájkol, a földi kiszolgálás lassított ütemben folyik, a gépek késve indulnak-érkeznek. Atyaisten, elérem így a csatlakozásomat? De kedvesen megnyugtattak, hogy a tengertúli járatok is késnek, aggodalomra semmi ok. No problem, don’t worry! Oké! S valóban, amikor kb. másfél órás késéssel landoltunk Párizsban, a tabló szerint még két óra maradt a  járatom indulásáig.

Párizs, Charles-de-Gaulle repülőtér           Forrás: blog.eelway.com

Gépünk kinn a pályán állt meg, messze a termináltól. A “normális“ utasok lementek a lépcsőn és buszra szálltak. Értünk, “rokkantakért" (voltunk néhányan) egy emelőplatós jármű érkezett, a kísérők beültettek a tolókocsikba és bezsuppoltak az autóba, ami aztán elvitt bennünket a terminál  bejáratához. Itt kigurítottak minket  és otthagytak. Ültünk, vártunk, sehol egy lélek. Végre megjelentek az újabb kísérők és eltoltak  egy másik be(vagy ki-?)járathoz, majd azok is eltűntek. Sztrájk volt, ugyebár. További idegölő várakozás után jött egy autó, ami elszállított ahhoz a terminálhoz, amire nekem szükségem volt, de még nem a kapuhoz. Több méltatlankodó utassal együtt leültettek egy váróban, ahol csak ültünk a székeinkben és nem történt semmi.

Ekkor már kezdtem ideges lenni. Tört angol tudásommal próbáltam elmagyarázni az ott ülő alkalmazottnak, hogy nekem háromnegyed óra múlva indul a gépem, menni kéne a kapuhoz. A hölgy kb. annyit tudott angolul, mint én, szélesen mosolyogva bólogatott, hogy oké, oké, a gépek késnek, majd jönnek, no problem, don’t worry stb. Én azonban már igencsak „worried” voltam, mert az idő könyörtelenül fogyott, a személyzet meg nyugodtan sztrájkolt tovább.  A vérnyomásom szép lassan kúszott felfelé. Na jó, gondoltam, ebből elég, vigye az ördög a kerekesszéket, innen már magam is megtalálom a beszállókapumat. Fogtam a kézipoggyászom és el akartam indulni, ám a hölgy igen erélyesen rámreccsentett, hogy maradjak a helyemen és ne izguljak, minden rendben lesz, mindjárt jönnek, no problem,  don’t worry és így tovább. Mit tehettem?

Forrás: Wikimedia

Engedelmesen leültem, de már citeráztam az idegességtől, hogy lekésem a gépet. Átkoztam magam, hogy kellett énnekem ez a nyomorult kerekesszék! Egyszer csak hallom ám, hogy a hangosbemondóban a nevemet mondják, utolsó felszólítás, azonnal menjek a beszállókapuhoz! Kétségbeesetten kiabálok a hölgynek, hogy engem hívnak! Ekkor elkezdett sápítozni, jajveszékelni, telefonálni, s végre megjelent egy fiatalember, aki őrült iramban rohant velem végig a terminálon a beszállókapuhoz, ahol szinte alig vetettek egy pillantást az irataimra, s már tuszkoltak is be a gépbe. Én voltam az utolsó beszálló. Ám a poén az volt, hogy a gép ezután még egy óra hosszat vesztegelt  a kifutópályán, mire végre engedélyt kapott a felszállásra.

Azóta köszönöm, de nem kérek kerekesszéket az utazáshoz.

     Miranda