Az ivóvizet a kútból húztuk

Egy fővároshoz közeli faluban telt a gyermekkorom. Nem voltunk gazdagok, sőt. Mai mércével mérve szegény családban nőttem fel. Apám szerény fizetéséből és anyám varrásból befolyó filléreiből hattagú családot kellett eltartani, minden fillérnek helye volt. Nem nyomorogtunk és éheztünk ugyan, ellenkezőleg: azóta sem ettem olyan jó tésztás ételeket, mint amilyeneket apai nagyanyám készített. Kifogyhatatlan leleményességgel variálta a jobbnál jobb recepteket. Csak ízelítőül: granatírmars, pirított gríz, sztrapacska, grízgombóc, kremzli, nudli, gombócleves és a felülmúlhatatlanul finom, zsírban pirított hagymakarikákkal megszórt krumplikása, aminek mai napig sem tudom a receptjét. Hús csak hétvégén és ünnepnapokon került az asztalra, az is főleg  házilag nevelt csirke vagy nyúl volt. A felvágottat még hírből sem ismertük, igaz, volt helyette finom házi szalonna, ritkábban, disznóvágás környékén,  saját készítésű hurka, kolbász és sonka. Édességet csak havonta egyszer, „nagybevásárláskor” kaptunk, amikor apám fizetést hozott. Ilyenkor édesanyám mindhármunknak vett egy-egy Sport-szeletet, amiből még  meg kellett kínálnunk a család felnőtt tagjait is, mert az irigység nagy bűnnek számított.

Családunk az 50-es években

Bizony, szigorúan neveltek bennünket. Mi magáztuk a szüleinket és a nagyszüleinket. Csak jóval később, már olyan gimnazista korunkban kezdtük el tegezni anyukánkat, de apánkat haláláig magáztuk. A verés sem volt ismeretlen – ritkán ugyan, de előfordult. Anyu fakanállal fenekelt el bennünket egy-egy kirívó csínytevés után (pl. elcsavarogtam iskola után, megettem a zöld barackot), apánk pedig egy-egy pofonnal térített a jó útra. Hűtőszekrényünk nem lévén, nyaranta, nagy melegben, amikor már a spejz sem volt elég, a kútba eresztették le a hűteni való élelmiszert. Belerakták a vödörbe és leeresztették egészen a víz felszínéig. No mármost, az ivóvizet is a kútból húztuk ugyebár. Előfordult, hogy elfelejtkeztünk a vödörben hűsölő kajáról és belefordítottuk a vízbe. Hát ezért kaptam például pofont apámtól. Mert neki ezután le kellett másznia a kútba és kimerni a vizet meg az ételmaradékot, különben megbüdösödött és ihatatlanná vált volna a kút vize.

Apukám a kútban

Nem volt folyó víz, fürdőszoba – a konyhában, lavórban mosakodtunk. A WC – mit WC, budi – kinn volt az udvaron. Télen is odajártunk – na jó, éjszaka használhattunk egy vödröt vagy a bilit. WC-papír? Ugyan! Újság, használt füzetlapok helyettesítették.  Eleinte még télen sem fűtöttük a szobát, ahol aludtunk. Egész nap a konyhában tanyáztunk, ahol a sparheltben égett a tűz. Estére a felnőttek melegítettek néhány téglát a tűzhelyen, és azokat rongyokba csavarva bedugták az ágyakba lefekvés előtt. Így nem  jéghideg ágyba bújtunk. Hatalmas dunyhákkal  takaróztunk, felhúztuk az állunkig, nem is fáztunk.

A házunk előtt játszunk

Mégis felhőtlenül boldog gyermekkorom volt. Nem voltak drága, sőt gyakorlatilag olcsó játékszereink sem, de a  kert, az utca számtalan lehetőséget nyújtott játékra. Tavasztól őszig az utcán vagy a kertben „lógtunk”. Mi mindent ki nem találtunk! A szomszéd gyerekekkel rengeteg kör- és labdajátékot játszottunk. Otthon a kertben,  a meggyfa alatt rendeztük be a főhadiszállásunkat,  máig is emlegetjük, hogy az volt a gyerekszobánk. Egész napokat töltöttünk ott  húgommal és  öcsémmel, mindenféle szituációs játékot játszottunk, soha nem unatkoztunk.  Mivel játékaink gyakorlatilag nem voltak, így tuskókból, cserepekből, téglából, vasdarabokból, isten tudja, miből csináltunk magunknak játszóteret, cirkuszi porondot, berendezett lakást. Az oldalas lerágott csontjaiból voltak bábuink, amelyeket Furkó bácsinak és Furkó néninek neveztünk el.

Nagymamám mesél

Anyánk, annak ellenére, hogy nem végzett sok osztályt, intelligens, okos, igen jó humorú asszony volt.  Nem volt televíziónk, eleinte még villanyunk sem, de tőle és nagyanyáinktól rengeteg mesét és életükből vett igaz történetet hallottunk, amelyeknek mindig volt tanulsága. Játékokra, dalokra,  találós kérdésekre tanított, sokat foglalkozott velünk. Ruháinkat is ő varrta, csak ritkán vásároltak nekünk ruhaneműt boltból. Amit én kinőttem, az a húgomé lett, s pici korában még az öcsém is lányruhákat hordott, amit tőlünk örökölt.

             Képek forrás: saját felvételek és Pixabay   

folyt. köv.

     Miranda