Nem kellett a krumplit se feltölteni, se gazolni

A már többször hangoztatott „soha többé nem vetek krumplit”  kijelentésem annyiban módosult az idén, hogy valóban nem vetettem szabadtéri földbe krumplit. Még a téli hónapokban a facebookon kattintgatva ugrott elém egy krumpli-termesztő  zsák  hirdetése.  Pillantásom a képen ragadt, nem sokat teketóriázva rákattintottam. Ugyanis akkor és ott hallottam és láttam ilyet először.  A leírás megragadott,  gondolkozás nélkül  regisztráltam a zsákot kínáló webáruházban, és hipp-hopp máris a kosaramban volt két termesztő zsák, ami két nap múlva meg is érkezett.

Mégiscsak lesz saját krumplim, mégsem kell töltögetnem, kapálnom - gondoltam.  A vetési idő elérkezésével az előírásnak megfelelően töltöttem meg földdel  a lyukakkal ellátott zsákot és raktam bele a vetőkrumplit. Fáradtság nélkül, elég rövid idő alatt  végeztem a vetés ezen módjával. Továbbiakban sok gondom nem volt vele a locsoláson kívül, azaz nem kellett feltölteni, mint a szabadtérit és nem kellett kapálni a gaztól.  Ami a legszörnyűbb volt a szabadtéri krumplinál, hogy  naponta minden levél fonákján hónapokon át kellett nézni, van e pete rajta.

Számomra kellemes meglepetés volt, hogy se közelben, se távolban egyetlen csíkos krumplibogár sem volt, és más kártevő se támadta meg a leveleit, gyökereit. Egészségesen fejlődött és növelte földalatti gumóját, amit kíváncsiságom folytán a napokban  úgy ellenőriztem, hogy egy bokor alá kislapát segítségével bekukkantottam. Nem átallottam ki is szedni alóla az érett krumplikat, amelyek azon mód, megfelelő tisztítás, főzés után serpenyőben találták magukat petrezselyem társaságában.

Most úgy gondolom, hogy amíg két kezem, két lábam mozog, a magaságyásban lesznek vetemények és a zsákos krumpli termesztése sem marad el.

A talán velem egykorú, régiségnek számító  kajszibarackfával való „konfliktusom” - mármint, hogy szegényt öregségében megdorgáltam  a termés elmaradásáért - meghozta eredményét.  Az előző éveit meghazudtolóan úgy összeszedte magát, hogy  soha nem látott, sok tízkilónyi mennyiséggel örvendeztetett meg. Az elmúlt néhány évben azonban sajnos megadta magát az idő vasfogának. Évről-évre, egyik ágát a másik után le kellett vágni, mígnem már csak egy facsonk maradt. Nagyon sajnáltam.

Az azt követő tavasszal egy kicsinyke hajtás jelent meg a csonkon. Hagytam hadd növekedjen. Növekedett. „Az csak egy vízhajtás”, „Nem ér az már semmit, jobb lenne levágni”, - mondogatta az utcán erre járók egyike-másika.  A viharos szelek sem bírtak el vele, egyre csak nőtt és erősödött. Oly annyira „felcseperedett”, hogy tavaly már frissen, üdén kínálta a sárgás-pirospozsgás terméseit. Udvarunkban jöttünkben-mentünkben szakítottunk belőle és megeszegettük, csakúgy, a fáról.

Az idei hosszú, esős tavasz kétségeket keltett bennem, hogy a sok kis zöldbarack  be tud-e  majd érni. Beértek. Makkegészségesen mosolyogva üldögéltek a fán, leszedésre várva. Ebből a körülbelül nyolc kilónyi termésből már lekvárfőzésre is jutott. Annyira élni akar még ez a matuzsálemnek is nevezhető csonk, és ha csak ennyit adott még ráadásként, már megérte, hogy hagytam a fattyúhajtást kifejlődni. Azért remélem lesz még néhány termő éve.

                                                                          Saját felvételek

                 Izzy