Az időskor minden nyűgével is jó élni

Forrás: pixabay

„Anyu, most pedig mondd el, mi a hosszú élet titka!” - fordult hozzám a lányom a 70. születésnapomon, s én hirtelen nagyon meglepődtem. 70 év - az már hosszú életnek számít? Hiszen én egyáltalán nem éreztem annak. Hiszen csak most volt, hogy férjhez mentem, hogy megszülettek a gyerekeim, hogy iskolába mentek, hogy lediplomáztak, hogy... Hisz csak most voltam fiatal...

Családom a 80-as évek elején

Pedagógus a hivatásom, s pályafutásom alatt teljesen rendben levőnek találtam, hogy a tanítványaim, s többnyire szüleik is Gabi néninek szólítottak. Jobban is szerettem ezt a megszólítást, mint a kissé ridegen csengő „tanárnő”-t, mert valahogy az volt az érzésem (persze ez teljesen szubjektív dolog), hogy az a gyerek, aki tanárnőnek szólít, nem tud vagy nem akar közelebb kerülni hozzám, tartja a három lépés távolságot. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a 30-as, 40-es, 50-es éveimben egyáltalán nem esett rosszul, ha nálam nem sokkal fiatalabb szülők is néninek szólítottak – így volt természetes. Három évvel ezelőtt azonban igencsak szíven ütött, amikor a kórházban az egyik fiatal nővér lenénizett, majd hasonló kellemetlen élményem volt egy buszon, ráadásul az illető nő nem is volt olyan fiatal – 40 és 50 közöttinek néztem. Ezután jött a lányom kérdése, s ekkor bizony már szembe kellett néznem a ténnyel – megöregedtem, néni vagyok, legalábbis mások szemében.

Forrás: pixabay

Kedves kortársaim, ugye, ti is hasonló cipőben jártok? Ugye, ti is tudjátok, hogy belül, lelkiekben az ember gyakorlatilag nem változik az évek múlásával? Jó, kicsit bölcsebbek, kicsit tapasztaltabbak, kicsit „érettebbek” lettünk, néhány dolgot ma már talán másképp csinálnánk, mint akkor, fiatalon, de – én legalábbis úgy érzem – ugyanazok vagyunk, akik 20-30-40 évesen voltunk. Ugyanúgy szeretünk (szeretnénk) bolondozni, táncolni, mulatni, utazgatni, egy nap ezerféle dolgot megcsinálni, fényessé varázsolni a lakást, sokfogásos ebédekkel kényeztetni a családot... De jaj, a testünk, ez a hűtlen, álnok porhüvely nap mint nap szembesít bennünket a ténnyel, hogy elszálltak felettünk az évek. Gondolok itt a fizikai erőnk fogyására, a sokunkat kínzó fájdalmakra, betegségekre. Hányszor előfordul, hogy este eltervezem, mit szeretnék másnap elvégezni, ám egy rossz éjszaka, egy fájdalmakkal való ébredés keresztülhúzza minden számításomat. Ilyenkor pihengetek, gyógyítgatom magam, aztán másnap újra talpon vagyok. Mert feladni semmi esetre sem szabad! Nem szabad a bajainkra koncentrálni, belesüppedni a melankóliába, ne adj isten, depresszióba.

Anyai nagymamám 70 éves kora körül

Nagyon fontos a külsőnkkel való törődés is. Nagymamáim már 40–50 éves koruktól fekete, de legalábbis sötét ruhát, fejkendőt, kötényt viseltek, kicsi koromtól így emlékszem rájuk. Anyukánk ugyanezt a tendenciát akarta követni, de szerencsére a húgommal együtt sikerült lebeszélnünk róla. 

Anyukám 68 évesen

Azóta nagyot változott a világ. Én elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, de azért ügyelek a külsőmre. Fodrásszal tüntettetem el az ősz hajszálaimat, el-ellátogatok a kozmetikai és manikűr-szalonba, nem rendszeresen, de jógázom és úszom, próbálok divatosan, színesen (de szolidan) öltözködni és lépést tartani a  modern kor technológiájával. Azt is megértem, ha mások többet is tesznek a fiatalos megjelenés megőrzéséért – nem muszáj 60–70 évesen öregasszonynak látszani. Azt viszont túlzásnak tartom, ha egy magunk korabeli hölgy 30 évesnek akar kinézni és emiatt mindenféle fájdalmas műtétnek és egyéb procedúrának teszi ki magát. Ez persze csak az én személyes véleményem. A műtétek, a fájdalmak sajnos enélkül is megtalálnak minket.

Forrás: pixabay

Szóval, jó-e idősnek lenni? Öröm is, üröm is. „Ne dühöngj, hogy megöregedtél, van, akinek még ez sem sikerül” – mondta Bernard Shaw, s azt hiszem, ebben van a lényeg. Hálásak lehetünk a sorsnak, hogy megértük ezt a kort. Megadatott látni, ahogy felnőttek, családot alapítottak, egzisztenciát teremtettek  a gyermekeink. Megértük az unokáink születését. Ez hatalmas boldogság – hisz bennük mi is tovább élünk egy kicsit. Különös kegyelem, ha valaki még az ő felnőtté válásukat, a dédunokái születését is megéri. Unokáimat látva sokszor sajnálkozom azon, hogy 10 évvel ezelőtt elhunyt férjem nem sokáig örülhetett nekik. És itt jön a képbe az időskor egyik legnagyobb problémája – a párunk elveszítése. Természetesen ez fiatalon is előfordulhat, de akkor az ember még könnyebben kezdhet új életet, találhat új párt. A mi korunkban nagyon kínzó tud lenni a magány. Valamivel ki kell tölteni az űrt, ami eleinte hatalmas. Hiányzik a társ, akivel meg lehetne osztani gondolatainkat egy könyvről, egy filmről, egy színdarabról. Akivel együtt gyönyörködhetnénk az unokáinkban. Hiányoznak a mindennapos kis közös rutinszertartások. Hogy éjjel nem halljuk az ismerős szuszogást, esetleg horkolást mellettünk. Egy idő után azonban, a gyász feldolgozásával, a fájdalom enyhülésével az ember lassan elkezdi átrendezni a mindennapjait. Furcsa, de rájön, hogy most már nem kell alkalmazkodnia senkihez. Úgy osztja be az idejét és a pénzét, ahogy akarja. Azt csinál, amit szeretne.

Forrás: wikimedia commons

Az időskor egyik áldása, ugyanakkor ostora a szabad idő, amiből néha túl sok is van. Meg kell tanulnunk elfoglalni magunkat. Muszáj tevékenynek maradnunk.  Én nagyon sokat utaztam az elmúlt 10 évben. Szerettem volna minél többet látni a világból, amire azelőtt csak korlátozottan volt alkalmam. Próbálom hasznossá tenni magam a gyerekeim és unokáim mellett. Színházba, kiállításokra, kirándulásokra, nyugdíjas klubba járok. Olvasok, rejtvényt fejtek, filmeket nézek. Internetezek, a technika segítségével követem a volt kollégáim és tanítványaim életútját. Új hobbim a blogírás.

Unokáim ölelésében

Van egy 8 fős csapatunk, az egyetemi csoport-, illetve egykori szobatársaimból áll. Tréfásan ÖTYÉ-nek nevezzük magunkat. Idestova 20 éve rendszeresen összejárunk, évente legalább egyszer, de van, hogy kétszer is, 2-3 napra. Szerteszét lakunk az országban, minden találkánk más-más városban zajlik. E pár napba mindig beiktatunk valamilyen kulturális programot, múzem- és/vagy színházlátogatást, városnézést. De a lényeg az együttlétünkön van. Hatalmas nevetések, éjszakákba nyúló beszélgetések. Őszinte kitárulkozások, vallomások. Mesélünk a gyerekeinkről, az unokáinkról, akinek van, a párjáról, könyv-, film-, utazási és színházi élményeinkről. De sosem panaszkodunk. Ilyenkor visszavedlünk azokká a viháncoló, fecsegő, bolondozó lányokká, akik hajdan a kollégiumban voltunk. S a legjobb az egészben, hogy ilyeneknek is érezzük magunkat. Nem a komoly, meglett, tiszteletreméltó tanárnőket látjuk egymásban, hanem azokat a 18 éves csitriket. Óriási érzelmi töltést adnak ezek a találkozások. Alig várjuk a következő alkalmat.

Négyen a nyolcfős csapatból

Szeretem a mostani életemet. Jó élni, az időskor minden nyűgével együtt is. Királyhegyi Pál ezt írta: „Az ifjúságot nem kell visszasírni, mert minden évszaknak megvannak a maga örömei. És aki öreg, az már biztosan volt fiatal, de aki fiatal, nem biztos, hogy lesz még öreg is.”   

   Miranda