Kép forrása: Fortepan

A szüleim és a tanítóim voltak  a példaképeim

Egy korábbi posztban Annaróza mesélt példaképéről. Ezúttal Zsazsa osztja meg gondolatait a témában.

Mindenek-feletti példaképeim a szüleim voltak. A falusi iskola hat elemi osztályát végezhették csak el, ennek ellenére úgy tudtak nevelni, hogy a leghíresebb pedagógusok módszerei is háttérbe szorulhattak az ő nevelési módszereikhez képest.

Későbbi életem során nekem már lehetőségem nyílt megismerni jeles pedagógusokat, a gyermeki lelkeket jó útra terelő lélek-bulvárokat, ám így is első helyet kapnak szüleim.  Az ő  módszerük a példamutatás volt, szeretettel párosulva.

Családommal pólyásként 1939-ben

Ők nemcsak saját gyermekeik számára jelentettek követendő példát, hanem a családon kívüli embereknek is. Mindig tudták hol és mikor kell segíteni a bajbajutottakon. A segítségre mindig szükség volt, főleg az akkori háborús és háború utáni időkben az özvegyen maradt anyáknak, azok gyermekeinek, valamint a fogyatékosokká vált embereknek. Édesanyám felkérés nélkül, rögtön cselekedett, ha szükségét érezte. Meggyőzte szomszédait is, hogy segítsenek a tehetetleneken. Érdekes, hogy leginkább azok csatlakoztak, kik ugyanúgy küzdöttek a mindennapi betevő falat előteremtésén, akik viszont kissé tehetősebbek voltak, eleve elzárkóztak a segítségtől. Megtörtént, hogy édesanyám közeledtével, már előre jelezték: Tőlem ne kérj semmit Hajdu Zsuzsa, nekem nincs mit adnom!” Ő pedig így válaszolt: „Én tőled nem kérek semmit, de ha alkalomadtán rá néznél azokra a szerencsétlenekre és csak a feleslegesedből juttatnál nekik, láthatnád milyen boldoggá tetted őket!”  A segítőkészséget édesanyám a nagymamámtól örökölte, aki sok gyereknek adott életet, kik közül még gyermekként sokat eltemetett, nem is rendelkezett bőséges javakkal, ám adni mindig kész volt, bármily csekélységet is.

Tovább kutatok emlékeimben példaképeim között. Elém lép egy kisnövésű falusi emberke, kit ragadvány nevén mindenki Kis-punt Andrásnak ismert. Ő volt az, aki minden társában élesztgetni próbálta a jövőbe vetett hitet, azaz a reményt, mondván: Te csak ne búsulj, majd jóra jön az! Nem tudni, hogy hittek-e neki, ám ha volt türelmük kivárni, akkor az András bácsi jövendölése igazzá válhatott.

    Kép forrása: Fortepan

Példaképeim között szerepelnek egykori tanítóim, kiknek nem volt könnyű az oktatás a hiányos tanszerekkel. Különösen közel állt hozzánk Marika tanitónénink, osztályfőnökünk, kinek minden gondolatát igyekeztünk kitalálni. Mint „cserfes” kislányok ivó- és mosdóvizet vittünk neki az ártézi kútról, télen a kályha előtti ládát telepakoltuk felvágott fával, és még  a havat is  elsepertük a lakása előtti járdáról. De ez még semmi! Abban is akartunk neki segíteni, hogy kit válasszon párjául. Sikerült összehozni őt egy beszélgetés erejéig a szomszédomban lakó egyetlen fiatalemberrel, aki éppen elvégezte a teológiát. Nagyon összeillő párnak láttuk őket. A találkozás alatt távolról figyeltük, hogy vajon sikerrel zárul-e ügyködésünk. A kezdeti siker azonban nem folytatódott. Később meglestük tanítónéninket egy  ismeretlennel való sétája közben. Közelükbe férkőzve gyermeki őszinteséggel hangot adtunk nemtetszésünknek: „Ez a pocsék?”  Sajnos, nem a szép, délceg fiatal lelkész, hanem a „pocsék” lett a favorit.

Későbbi életemből is számtalan példaképemről tudnék  írni, kiknek nagy része már örök álmát alussza. Mindig voltak és vannak emberek, kik magatartásukkal, képességükkel olyan hatást gyakorolnak másokra, hogy méltán megérdemlik a példakép elnevezést. A mi feladatunk észrevenni őket, s ha lehetőségünk adódik, úgy megpróbálni követni őket a mindennapokban.

    Zsazsa