Ne akarjon a szülő mindenáron segíteni!

Forrás: pxhere

Felnőnek, felnőttek a gyermekeink. Készülnek az önálló életre, párt választanak, elköltöznek, kirepülnek. Ez az élet rendje. Mégis … nekünk szülőknek továbbra is a gyermekeink maradnak.

A felnőtt gyermekek és szüleik kapcsolata változik, alakul. Sokszor adódnak súrlódások, viták, el nem mondott vagy elhallgatott sérelmek, félreértések.  Mire mindkét fél bölcsebb korba ér, utólag pontosan tudja: mit, mikor és hogyan kellett volna tenni, mondani. Ha elrontott valamit, hol rontotta el.

El kell engedni a felnőtt gyermeket, ki kell bírni, hogy a továbbiakban a szülő már ne szóljon bele az életébe – ezt elméletben mindannyian tudjuk, a gyakorlatban azonban ez nem megy egyik napról a másikra. A szülő jót akar, csak nem jól akarja, nem megfelelő a módszere.

A szülő továbbra is felelősnek érzi magát, a már házas gyermekéért is. Valahogy annyira gyorsan elszaladtak az évek, amíg felnőtt: nem volt idő minden fontosra megtanítani, a családi értékeket, hagyományokat felnőttként is elmagyarázni. Számos gyakorlati teendő pedig éppen az önálló élet kezdetén válik aktuálissá, amit korábban nem is volt mód megtanítani.

Állandó a dilemma, hogy szabad-e a szülőnek hagyni, hogy felnőtt gyermeke komoly gyakorlati hibákat kövessen el? Továbbá: mikor kell beleszólnia az életébe/életükbe és mikor nem szabad?  Mik a helyes arányok a felnőtt gyermek-szülő kapcsolatban? Ki kell bírni, hogy ne szóljak bele, de vajon helyesen teszem-e? Később esetleg nem ezért tesz majd szemrehányást a gyermekem?

Ezek és hasonló kérdések nap mint nap előkerülnek. Recept, vagy előre kész módszer, program nincs erre, nem is lehet. Minden családnak magának kell ezt kialakítani és megszenvedni.

forrás: goodfree photos

A fiatalok önálló életük kezdetén próbára akarják tenni saját képességeiket, meg akarják mutatni, hogy szülői segítség nélkül egyedül is boldogulnak. A szülő viszont szívesen segítene, „kímélné” a felnőtt gyermekét is a bonyolult és nagy gyakorlottságot igénylő munkáktól, a csalódástól, a „zsákutcáktól”. Mert saját élettapasztalata alapján tudja, hogy az adott helyzetben mi lenne a helyes, a célravezető, a biztosan eredményes. Szabad-e szólni ilyenkor?

Az én gyakorlatom az, hogy igen: jó ha tudja/tudják a fiatalok, hogy tudásunkra, szakértelmünkre, gyakorlati (és akár azonnali) segítségünkre mindig számíthatnak. Röviden el is mondhatjuk, hogy szerintünk mi lenne a teendő az adott helyzetben, de csak akkor tegyünk konkrétan bármit, ha azt a fiatalok maguk kérik. Meg kell várni, amíg maguktól rájönnek, hogy az adott helyzetben nem boldogulnak egyedül. Sokkal jobban fogják értékelni a kapott segítséget is, nem érzik majd úgy, hogy a szülők a „szeretetükkel agyonnyomják őket”.

A másik kérdés: Hogyan mondjam meg? A régóta gyülemlő feszültség, a viselkedéskultúra napjainkban tapasztalható általános durvulása lehet az oka annak, hogy a megbeszélésnek  gyakran hangos veszekedés a vége. Pedig emberi hangon, a kölcsönös tiszteletet megadva lehet és kell megbeszélni a kényes kérdéseket. A szeretet, a jó szándék, a másik tisztelete azt kívánja, hogy elgondolkozzunk a helyzeten, és érdemi dolgokat nyíltan és szépen beszéljünk meg. Nem jó, ha mindkét fél magában hordozza, esetleg közben fel is nagyítja, el is túlozza a sérelmeit. Nem kell ezt megvárni. Le kell(ene) ülni és szépen, nyugodtan megbeszélni, nem „sietve-kapkodva-felületesen-durván-ahogy sikerül” (és főleg nem telefonon!), megvitatni a szülők és felnőtt gyermekeik közt adódó problémákat. Elmondani és értékelni (kölcsönösen) a jó és a rossz elemeket is. (Hajlamosak vagyunk arra, hogy szinte kizárólag csak a rossz tulajdonságokat, negatív eseményeket tartsuk számon, a jót, a pozitív dolgokat sokkal kevésbé értékeljük, természetesnek vesszük, nem tulajdonítunk neki különösebb jelentőséget. A negatív dolgokat viszont agyonhangsúlyozzuk, éveken át felemlegetjük, rágódunk rajta és sokszor képtelenek vagyunk továbblépni. Ezáltal minden, még a jó dolgok is, megkeserednek körülöttünk. Az eszünkkel tudjuk, hogy nem így kellene, de a gyakorlat sajnos ez.)

forrás: Wikimedia

Egy konkrét esetet szeretnék bemutatni. Egy fiatal pár közös életük megkezdésekor a lány nagymamájának szép, berendezett lakását kapták meg. Ezzel nagyszerű lehetőséget is kaptak arra, hogy mindennapi megalkuvások nélkül, szépen élhetnek: gondtalanul szerethetik egymást, figyelhetnek szakmai feladataikra. (Nem úgy mint, szüleiknek, akik kezdetben  albérletben laktak  és minden percben a főbérlő szabályainak és akaratának rendelték alá az életüket.) Akkor születhetnek majd a gyermekeik, amikor ők szeretnék, egyszóval már az indulásnál alkalmuk nyílik a szép és értelmes életre, megnyomorító megalkuvások, súlyos kölcsöntörlesztések és filléres napi gondok nélkül.

És mégsem boldogok, mert zavarja őket a szülők túlzó gondoskodása. Amíg szabadságon voltak, az ügyes após leszigetelte az ablakokat a fiatalok lakásában. Már előre készült a közös örömre, de csalódnia kellett. A fiatalok a magánéletükbe való beavatkozásnak tekintették az ajándékot. Elvben hálásak voltak  a szép lakásért, a gondoskodásért, de mégsem tudták valóságosan értékelni azt (mert a gyakorlatban nem tapasztalták meg, milyen érzés az, amikor a házaspár egyik tagjának fizetése nem is elég az albérleti díj kifizetésére, hogy milyen áldozatokat kell vállalni, nap mint nap lemondásokkal, sok különmunkával, az önálló lakás megszerzéséért).

Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? A fiataloknak és időseknek  le kellene ülniük, szépen megköszönni a lakást, az eddig kapott konkrét segítséget és megkérni a szülőket, hogy tegyék őket próbára: nézzék meg és lássák, hogyan boldogulnak a továbbiakban egyedül, „istápolás” nélkül is. Kérjék, hogy továbbra is szeressék őket, találkozzanak heti rendszerességgel, legyen érdemi a kapcsolatuk, hiszen erre mindkét félnek szüksége van. A segítségüket pedig kérni fogják, amikor szükség lesz rá.

Ugyanakkor a szülők gondoljanak végre saját magukra is: most, hogy felnőttek a gyermekeik, végre megvalósíthatnak olyan terveket, programokat, amire korábban nem volt lehetőségük/idejük, hiszen elsősorban és mindig csak a gyermekeikre gondoltak, csak az ő életüket akarták a tőlük telhető legjobb módon elrendezni. Ez sikerült és végre nyugodtan, gondtalanul örülhetnek, pihenhetnek, utazhatnak, élhetik a saját életüket.

Tudom, hogy a gyakorlatban a mégoly világosnak tűnő helyzeteket sem könnyű megoldani, de meg kell próbálni a lehető legkisebb fájdalommal, bántás és indulatok nélkül szépen elrendezni. A szülők - ezúttal is – legyenek bölcsek, belátók, elfogadók és türelmesek. És legyenek okosak és optimisták is: bízzanak a fiatalok közös akaratában, a saját tapasztalás meghatározó és jellemépítő erejében. Álljanak készen, ha segíteni kell, de ne akarjanak mindenáron segíteni. Szép nyugodtan vonuljanak háttérbe. Az idő úgyis nekik dolgozik.

A felnőtt gyermekek önálló életkezdését eltávolodásnak, szeretetük és ragaszkodásuk csökkenésének, megszűnésének élik meg ugyan a szülők, de ez csak átmeneti állapot. Ha a fiatalok már a gyakorlatban bizonyították (elsősorban maguknak), hogy önállóan mire képesek, újra visszatérnek a szülőkhöz, közelebb kerülnek ismét. A lázas kisgyermekkel átvirrasztott éjszakák, az elrontott ételek és sütemények, a huzatos lakás kényelmetlensége és sok más, gyakorlati teendő ráébreszti őket arra, hogy milyen jó, ha van kitől tanácsot és segítséget kérni, van kihez fordulni, aki feltétel nélkül szeret és segít, mindig és mindenben.

Ezt az időt kell kivárni, türelemmel, tapintatosan és szeretettel.

  Fodor Anna