A betegnek empátiára és tapintatra van szüksége

Kép forrása: Needpix.com

Ha megtudjuk, hogy egy közeli családtagunk, munkatársunk, barátunk daganatos betegségben szenved, megriadunk, félve és csak nagyon óvatosan merünk kérdezni, vagy egyszerűen kerüljük a témát, sokszor a személyes találkozást is. Mit mondjak? Hogyan álljak hozzá? Mivel vigasztaljam, hogyan bátorítsam a beteget? Próbáljak segíteni neki, vagy inkább vonuljak háttérbe? Beszélgessünk a bajáról, vagy épp ellenkezőleg: bármi másról, csak arról ne…

Életünk folyamán sokféle helyzetet élünk meg. Jólesik osztozni a közös örömben a boldog események kapcsán. Ugyanakkor nem tudjuk, mihez kezdjünk olyankor, amikor akaratunktól függetlenül, súlyos betegség szakadt ránk vagy szeretteinkre. Erre nem vagyunk felkészülve. Nem vagyunk egyformák: vannak szemérmes, zárkózott emberek, akik nem szeretik, vagy nehezen tűrik, ha személyes gondjaikról faggatják őket. Mások viszont megkönnyebbülnek attól, ha valakinek elmondhatják nyomasztó gondolataikat. Nagyon nehéz tárgyilagosnak lenni rákbetegség, de bármely komoly baj, baleset kapcsán, akár érintettként, akár kívülállóként.

A legtöbb ember nem tudja, hogyan kezelje a helyzetet. Ebből adódnak az udvariatlanságok, a suta viselkedés, a tolakodónak tűnő kíváncsiság, vagy épp ellenkezőleg: az eltávolodás, a személyes érintkezés, a látogatások elmaradása. Sokat ront a valóságos helyzet megítélésén az is, hogy filmekben, regényekben kizárólag úgy ábrázolják a rákot, mint rettegett, halálos kórt. A sok gyógyult, később tünetmentes esetről soha szó sem esik. 

Magam is érintett voltam/vagyok, sohasem gondoltam volna, hogy ez az alattomos, veszélyes kór engem is megtámadhat. Egyszer csak ott áll az ember a kórházi folyosón a leletekkel a kezében, megpróbálja felfogni, felidézni az orvos szakszerű diagnózisát, megérteni, hogy mi is történt. És mi lesz ezután?  A döbbenetnek, kétségbeesésnek, a kiszolgáltatottságnak ezer árnyalatát éljük át ilyenkor – ezt nem lehet megúszni! Ugyanakkor az ember az eszével tudja, hogy csakis a gyógyulásba vetett hittel, bizakodva lehet tovább élni. Nincs értelme azon rágódni, hogy mi lesz, ha…

Kép forráss: Pikist

 „Hallgass a szívedre!”  - mondogatta nagymamám és édesanyám, ha – tapasztalatok híján – nehezen megoldható helyzetbe kerültem. Ez mindig segített. A betegnek sem szánakozásra, sem tolakodó kíváncsiságra nincs szüksége. Biztonságra, biztatásra és bizakodásra annál inkább. A beteg ember a családtagok, barátok, kollégák figyelmét is igényli, az őszinte hozzáállást, ragaszkodást, mert sokszor éppen ezek az „emberi szálak” segítik át a mélypontokon.

A férjemet, betegsége során, 7 éven át kísértem, bátorítottam, itthon ápoltam. Így volt természetes, helyes és mindkettőnk számára megnyugtató is. A kollégáival sikerült a közös munkákat együtt befejeznie, ill. a legfontosabb kutatási irányokat velük együtt kidolgozni. Amikor szakmai dolgokról beszéltek, elmúlt a fájdalom, elszálltak a borús gondolatok, csak a közös téma létezett, amelyen azután hetekig dolgozott, gondolkodott tovább. Munkatársai és barátai megérezték és megértették: mi a helyes hangnem, hogyan kell a fontos dolgokat elrendezni, fölösleges drámázás nélkül.

Mint mindenben, ebben a helyzetben sem könnyű megtalálni a helyes arányokat. A beteg érezze a figyelmünket, de ne legyünk a terhére, ne fárasszuk ki fölöslegesen. Őrizzük meg a természetes hangot, ne siránkozzunk, ne legyünk tapintatlanok, de ne is bagatellizáljuk el a helyzetet. Ezt többnyire utólag tudjuk ilyen pontosan megfogalmazni, előtte és közben nem tűnik ennyire világosnak. Bízzunk abban, hogy hamis felhangok nélkül tudunk beszélgetni a beteggel, mert csak így szabad. Mindkét félnek így a legjobb.

Kép forrása: Pikist

Egy kedves történettel szeretném alátámasztani a gondolataimat. A sugárkezelésen, nap, mint nap ugyanazokkal a sorstársakkal együtt vártunk a sorunkra az Onkológián. Ki hajjal, ki haj nélkül, nyári hőségben paróka nélkül vagy kis, horgolt sapkában. Nagy, nyomasztó csönd tud lenni egy ilyen váróteremben. Felfigyeltem egy ötvenes asszonyra, aki egy vastag könyvet olvasott. – Mit olvas? – kérdeztem tőle. – Petőfitől az Apostolt – válaszolta. – Gimnazista korom óta el akartam olvasni, de sohasem jutott rá időm. Most ráérek. – Ezt hallva a többiek is felélénkültek, érdeklődni kezdtek, könyveket soroltak, amit érdemes lenne elolvasni. A kezelések 5 hete alatt egész kis könyvklub alakult ki, Petőfi versei mellé felsorakoztak Karinthy, Mikszáth, Arany János művei is, egy-egy érdekes verset vagy novellát hangosan fel is olvastunk, hogy mások is kedvet kapjanak hozzá – és főleg, hogy a borús gondolatokat eltereljük. Az asszisztensek, nővérek és orvosok elismerő mosollyal nyugtázták a derűs hangulatot.

Az élet nem áll meg, a maga törvényei szerint halad tovább. A „végállomásra” is gondolnunk kell, mégis… sokkal fontosabb, hogy a jelent értelmesen és szépen éljük át, bizakodva, hogy a jövő tartogat még fontos feladatokat.

A kívülállók pedig próbálják meg a jó szándékú érdeklődést az empátia és tapintatosság elveivel egyeztetni: ha az érintett nem szívesen beszélne a bajáról, ne forszírozzuk mindenáron. Elég, ha tudja: figyelünk rá, fontos nekünk, és amikor kell, a segítségére leszünk.

    Fodor Anna