Szemlélődés a Tisza-part lépcsőjéről

Csodálatos fények tükröződnek az apró, hömpölygő hullámokon. Az úszóház mögött motorcsónakok fénylenek. Egy-két kenus lapátol árral szemben. Körülöttem fiatal randevúzók táskájukból falatoznak, üdítőt kortyolgatnak. Ráérnek. Odébb egy idős ember lassú lépésekkel araszolgat. Babakocsis anyukák vagy nagymamák sétáltatják csemetéiket. A rakparton száguldó kocsik és motorok zaja néha megzavarja a csendet, a telefonokból kiszűrődő zenét.

Úgy tűnik, a jelenlevő embertársaim zöme boldog mosollyal nyugtázza a napsütést, rajtuk látni a kedélyállapotukat. Nem úgy a csőrökkel teremtett madarakon, kik képtelenek mosolyogni. A varjak csak kárálnak, a vadgalambok búgó hangokkal társalognak, az énekesmadarak ritkán hallatják hangjukat.

Az előttem fickándozó vadkacsák se nem énekelnek, se nem mosolyognak és mégis lerí róluk, hogy boldogok. Honnan ez a felismerés? Csak követni kell őket, hol csapatba verődve, hol párosan, mozgékonyságukkal képesek kimutatni jókedvüket, elégedettségüket. Amint szélesre tárt szárnyakkal vitorláznak a víz felszínén, néha talpukkal érintve azt, vagy magasba szállnak az ár ellen, majd ide-oda úszkálva fejükkel a víz alá bukva, csak farktollukat láttatják. Néha kitipegnek a part zöld füvére tollászkodni, ilyenkor átadják magukat a napsugaraknak, melyek felszárítják színes tollazatukat.

Őket semmi nem riasztja. Az embereket is megszokták, kik időnként morzsákat szórnak eléjük, mit gyorsan felkapkodnak. Nem izgatja őket sem az árvíz, sem az eső. Félelem nélkül élik életüket. Tudják, hogy környezetük tavasztól télig ellátja őket minden szükséges jóval, ők csak utána nyúlnak és máris  az övéké. Nincs okuk szomorkodásra. A tavasszal kiköltött kis kacsák gyorsan követik szüleiket, átveszik tőlük mindazt, mit tudniuk kell életben maradásukhoz. Az ő dolguk csak tanulni és fejlődni. Milyen boldog a kacsa-mama, amint kis kacsáival útjára indul a part közelében, büszke tartással, példamutatóan úszva előttük.

A Tisza belátható része az ő felségterületük. Fészkük az otthonuk, mely épp elegendő, hogy védelmet nyújtson a zivataros időkben. Tudnak alkalmazkodni. Követtem őket a fagyos télben is, amikor a jégtáblán álldogálva valószínűleg üres beggyel várták az éltető napsugarakat. Ők akkor sem háborogtak, elfogadták a súlyos feltételeket. Nem tudom, hogy embertársaim köréből volt e valaki, aki etetni próbálta őket, vagy akkor is meg kellett elégedniük a természet nyújtotta lehetőségekkel. Milyen jó volna példájukat követni az embereknek is!

Tisza-parti kis kacsáink mindenkor boldogságot sugároznak, nem csak jó időben, de a kegyetlen télben is. Most, hogy elnézem játékukat fiókáikkal, kik igyekeznek utolérni szüleiket nem csak növésben, de a génjeikben bekódolt sajátosságaikban is, joggal állíthatom, hogy ők, igazán boldog teremtményei a természetnek. Nem beszélnek, viselkedésükkel mégis leckét adnak az embereknek. Viszlát, boldog kis kacsák!

                        Képek forrása: Pixabay

   Zsazsa