Adni mindig jobb, mint kapni

A világtörténelemben mindig voltak olyanok, kik életcélként tűzték maguk elé a rászorulók megsegítését, a szükség enyhítését.

Korábban az egyház volt az, mely gondoskodott a segítségre szorulókról, később azonban a segélyezés eszközrendszere is kibővült, így jelentek meg a különböző jótékonysági szervezetek, alapítványok, és a mecénások által működtetett egyesületek. Ezekből néhányat említve: Jean Henri Dunant, akinek nevéhez fűződik a Vöröskereszt létrehozása, Albert Schweitzer, az őserdei doktor, Raoul Wallenberg, a zsidók megmentője, Teréz anya néven ismert szerzetesnő, vagy a jótékonyság királyai között  ismert Diana hercegnő. Rajtuk kívül sokan mások is vagyonukkal, tevékenységükkel, szociális és szellemi felelősségüktől áthatva sok embertársukon segítettek. Azt hangoztatták, hogy felebarátainkkal úgy kell bánnunk, ahogy szeretnénk, hogy ők bánjanak velünk.

Az ismert jótevőkön kívül vannak mellettünk élő egyszerű emberek, kik hasonló feladatot teljesítenek. Amikor a háború utáni időkben a társadalom még nem volt olyan helyzetben, hogy gondoskodjon a háború rokkantjairól, egyedül maradt, tehetetlen emberekről, vagy éppen a kisgyermeküket gondozó nincstelen anyákról, akadtak egyszerű emberek, akik megszervezték a segítségnyújtást.

Emlékeim vannak arról, ahogy egy eldugott kis falucskában, ahol gyermekként éltem, hogyan valósult meg ez az emberbaráti gondoskodás, ugyancsak nincstelen, jóérzésű emberek által.

Miután a háború a tettrekész emberek létszámát alaposan lecsökkentette, így a gyengébb nemre, a nőkre maradt az a feladat is, hogy érzékeny lelkületükkel a tehetetlenek, betegek, kisgyermekes anyák felé forduljanak. Elsősorban a csecsemők táplálása okozott gondot, miután a falu teheneit levágták, hogy a katonai ellátást szolgálják a háború idején, a megmaradt pár példány nem volt elegendő a kisbabák életben tartásához. A városokban megkezdődött  a tejpor előállítása (1945), amiből azonban a falun élők nem részesülhettek. A kitartó asszonyoknak sikerült sok utánjárással az illetékes szervekhez fordulva részben pótolni a tej hiányát. 

Forrás: Pikist.com

Másik hasonló feladat, ami szintén az anyák tette nyomán vált valósággá, a falu óvodájának létrehozása. A hely adott volt. A falu közepén elterülő kastély, melyből a népakarat elűzte lakóit, egészséges környezetben volt, jó levegővel, többszáz éves, árnyas fák alatt. A kastély sok szobájából egyet  berendeztek kis padokkal, kis asztalokkal a gyerekek számára a teadélutánokon összegyűjtött pénzből, kevéske adományokból. Így az anyák, akik a földeken dolgoztak, tudták, hogy gyermekeik jó helyen vannak, vigyáznak reájuk.

Még egy emlékem van ezekből az időkből. A falu gondoskodott három tehetetlen lakójáról. A szomszédok, barátok közadakozásával kialakítottak egy szobát, ahol minden személy részére volt egy ágyféleség, egy asztal néhány használt székkel, és egymás közt beosztva a falu lakói gondoskodtak ellátásukról.

Biztos vagyok benne, hogy hasonló megoldások nem csak az említett kis falucskában születtek, hanem az ország számos, más részében is. A jóérzésű emberek ma sem feledkeznek meg a tehetetlen, beteg társaikról, a gyerekekről, mit számos felajánlás bizonyít, melyekről tudomást szerezhetünk.

Örökérvényű a mondás, hogy „adni mindig jobb, mint kapni!” A mai, nehéz időkben ez különösen érvényes!

                     Képek forrása: Fortepan

   Zsazsa