Vidéki lány  voltam, egy Budapesthez közeli községben nőttem fel. Igen szigorú, konzervatív nevelésben részesültem, nagyon szerény anyagi körülmények között éltünk. Szüleim mindent megtettek ugyan az előbbre jutásért, de három gyerek és két, eltartásra szoruló  nagymama mellett csak a legszükségesebbekre jutotta. A fővárosba csak orvoshoz vagy rokonlátogatás miatt jártunk, meg néha a budai hegyekbe kirándulni. Akkoriban nagyon bonyolult volt még a városba való bejutás, eleinte csak vonattal lehetett közlekedni, később lett buszjárat is, de este 10 után már semmi nem járt, tehát késői programokról szó sem lehetett.

A nyolc osztály elvégzése után egy közeli, ugyancsak vidéki gimnáziumba iratkoztam be, ahova vonattal utaztam nap mint nap. A tanulók többsége bejáró volt, sok lány, kevés fiú. A mi osztályunk csak lányokból állt. Osztályfőnökünk számos tartalmas kulturális programot szervezett számunkra, végre eljutottam színházba, múzeumba, kiállításra, más városokba. A bejárás és a tanulás azonban sok energiámat emésztette fel, este öt órára értem haza az iskolából, ekkor még készülni kellett másnapra és segíteni a ház körül, mert szigorúan befogtak minket, gyerekeket a mindennapi teendőkbe. Egyszóval, otthon-iskola-otthon – ebből álltak a napjaim. Szórakozni, táncolni járni a községünkben nem lehetett, az pedig szóba sem jöhetett, hogy bejárjak a városba. A gimnáziumban, mint említettem, alig akadt fiú, így 18 éves koromig nem is volt komoly – ahogy akkoriban nevezték – udvarlóm. Egy futó diákszerelem kialakult ugyan, de hamar vége lett.

                                                        Gimnáziumi osztályunk - saját fotó

Érettségi előtt álltunk már, amikor egy tél végi iskolabálon megismerkedtem egy kívülálló, 22 éves  fiúval. A találkozásból komoly kapcsolat, nagy szerelem lett. Annyira komoly, hogy udvarlóm megkérte a kezem. Én azonban még nem álltam  készen a férjhezmenetelre. Tanulni akartam, egyetemre jelentkeztem a lakóhelyemtől 200 km-re levő városba. A fiú ezt nem tudta elfogadni, szakítás lett  a vége. Eltartott egy darabig, mire kihevertem...

                                                                             Kép forrása: Pixabay

Az egyetem nagy kihívást jelentett. Rájöttem, hogy rengeteg műveltség- és tudásbeli hiányosságom van. Belevetettem magam a tanulásba, könyvtárba, színházba, moziba jártam. Bulizni, zenés szórakozóhelyre járni nem volt se pénzem, se merszem. A  szülői szigor még ekkor is éreztette hatását. A fiúkkal itt sem volt szerencsém. Bölcsészkaron tanultam, ahol megint csak a lányok voltak többségben. A 15 fős csoportunkban például egyetlen egy fiú árválkodott. A kollégium csak lányoknak adott otthont, akkoriban még nem volt divat a koedukáció. Igaz, nem is voltam valami szemrevaló. Nem csúnya, de nem is az a fajta, akin megakad a másik nem szeme. A ruháimat anyukám varrta, divatos kiegészítőkre, ékszerre, fodrászra, kozmetikára nem tellett, mert az ösztöndíjamból éltem. Otthonról nem kaptam, nem is akartam kérni pénzt. Volt azért néhány, mint most mondják, barátom, egy komolyabb kapcsolat is, de abból én léptem ki.

A negyedik évfolyamon kötelező nyelvgyakorlaton kellett részt vennünk. Körülbelül 20 évfolyamtársammal együtt egy  egész évre külföldre költöztünk. A kollégiumban rengeteg diák élt, fiúk és lányok vegyesen. Az első időkben egy szobában laktam három magyar évfolyamtársammal (később szétköltöztettek bennünket a helybéliek közé, hogy tanuljuk a nyelvet). Hogy, hogy nem, egy nap az  ajtózár elromlott és nem tudtunk bemenni a szobánkba. Ott szerencsétlenkedtünk előtte. Egyszer csak arra jött két fiú, s látván, hogy bajban vagyunk, felajánlották a segítségüket. Valahogy kinyitották az ajtót, mi pedig hálából behívtuk őket. Mondták, hogy mindjárt jönnek, hoznak még két barátot is. Négyen tértek vissza, egy gitárral. Beszélgettünk, ismerkedtünk, egyikük gitározott, a többiek énekeltek, jó volt a hangulat. Másnap is eljöttek, harmadnap is...

                                                                           Kép forrása: Pixabay

(Jóval később bevallották: direkt azért őgyelegtek a folyosón, hogy valamilyen ürüggyel megismerkedhessenek a magyar lányokkal, akiknek az érkezése nagy szenzáció volt a kollégiumban. Az elromlott zár épp kapóra jött.) Egy nap elhívtak bennünket focimeccsre, mondták, hogy egy haverjuk fotóriporter, ő is ott lesz. Bennünket, lányokat  nemigen érdekelt a foci, de a buli kedvéért beleegyeztünk. Egy magas, nyurga srác várt ránk, hadart, egy szót sem lehetett érteni a beszédéből. Mit mondjak, nekem  egyáltalán nem tetszett, és különben is, én egy másik fiú felé kacsintgattam...

                                                                                                                             Heten a nyolcból-saját fotó

Ám a fotós hozzánk csapódott és elkezdett bejárni a kollégiumba. Az egyik fiú lemorzsolódott a társaságból,  így nyolcasban találkozgattunk, közös programokat csináltunk, moziba jártunk, kirándultunk. Rendes, kedves fiúk voltak, tőlük tanultuk meg úgy igazán a nyelvet: gyomlálgatták a nyelvtani hibáinkat, csiszolták a kiejtésünket, gyarapították a szókincsünket. Sokat énekeltünk együtt: mi megtanultuk az ő dalaikat, ők pedig néhány, akkoriban divatos magyar slágert. Közben a fotóriporter egyre kitartóbban udvarolt nekem. Kiderült, hogy egy jó humorú, közlékeny, társasági ember. Időbe tellett, amíg viszonozni tudtam az érzéseit, s végül a kapcsolatunk tartósnak bizonyult. A szüleim eleinte tiltakoztak, végül megbékéltek a döntésemmel, és 1969-ben összeházasodtunk.  Így lett az egy év külföldi tartózkodásból 42 év.

                                                             Kép forrása: Pixabay

 Első kép: Leendő férjemmel, saját fotó

  Miranda

Ha tetszett a bejegyzésünk, látogass el közénk blogunk facebook csoportjába, ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. Örülünk, ha írásainkat lájkolod (a cikk címe alatt) és megosztod, vagy továbbküldöd e-mailben.