Nyolcan voltak, nyolc barátnő. Barátságuk több mint 50 évvel ezelőtt, még az egyetemen kezdődött. A diplomaosztás után szétszóródtak az országban, hisz mindannyian más városból-községből származtak. A legtöbben szinte azonnal férjhez mentek, egyikük külföldre került. Dolgozni kezdtek, gyerekeket szültek, építgették a karrierjüket. Nyelvtanári diplomájukat nem hajították a sutba, valamennyien a pályán maradtak.  

Harminc évig nem sokat tudtak egymásról. Ekkor egyikük felvetette, hogy jöjjenek már össze egyszer valamennyien. Kati a nyaralóját ajánlotta fel a találka helyszínéül, ott-alvással. Így kezdődött. Ezután évente egyszer, esetenként kétszer is találkoztak, hol egyikük, hol másikuk városában, lakásában. Később úgy gondolták, megengedhetik már maguknak azt a luxust, hogy valahol semleges helyen, szállodában, panzióban töltsenek el két-három napot, városnézéssel, múzeum- vagy színházlátogatással, wellnessel egybekötve.  

Most épp Pécs környékére invitálta őket az egyik csoporttárs: takaros kis vendégház, szép környezet, jó levegő, egy ugrásra a minden kényelemmel felszerelt wellness. Ezúttal külön apropója is volt a találkozásnak: a 70. születésnapjuk megünneplése, mert nagyjából egyidősek voltak valamennyien.

        Kép forrása: saját fotó

Kati izgatottan készülődött. De jó lesz megint látni a „lányokat”, éjszakába nyúló traccspartit tartani, nagyokat nevetni! A pályaudvaron találkoztak, szokás szerint ömlött a szó mindenkiből, a beszélgetést ott folytatták, ahol legutóbb abbahagyták. Észre sem vették, hogy elrepült az idő, megérkeztek Pécsre, onnan busszal tették meg a maradék utat. Vadregényes helyre érkeztek, a réginek látszó, de szépen felújított vendégház egy festői kis tó partján állt, körülötte hatalmas fenyők, rengeteg zöld, harapni lehetett a levegőt. Egy negyvenesnek látszó kedves fiatalasszony fogadta őket, megmutatta a szobáikat, elmondta a tudnivalókat.

Katinak fura déjà vu érzése volt már attól kezdve, mióta megpillantotta a házat és környékét. Mintha járt volna már itt. De nem tudott rájönni, mikor. Amikor azonban felmentek a szobájukba és a nyitott ablakhoz lépett, villámcsapásként hasított bele a felismerés. Harmadik gimnázium, osztálykirándulás... Tücsökszó, csillagfény... Egy fiú... Virágcsokrok repülnek be az ablakon... Itt történt volna???

        Kép forrása: saját fotó

Délután szóba elegyedett a fiatalasszonnyal.

- Mióta van meg ez a vendégház?

- Ha jól tudom, az 50-es évek végén épült. Turistaszálló volt valamikor. A nagymamám vezette.

- A nagymamája? – kérdezett vissza elképedve Kati. – Esetleg... esetleg volt neki egy fia?

- Igen, ő az apukám, az egyik tulajdonos. Még nagymamám életében privatizálták a szállót, ketten működtették a nagyival. Halála után pedig a szüleim. Sajnos anyu már nem él... Így apukám engem is bevett az üzletbe. Igaz, már régen nyugdíjas, de nagyon jól bírja magát, intézi az adminisztrációt, tárgyal a szállítókkal, a karbantartókkal, gyakran kijár, felügyeli a dolgokat.

Kati alig akarta elhinni, hogy ilyen létezik. Hogy 53 év után oda vezérli a véletlen, ahol ifjúsága egyik meghatározó kalandját élte át. Azt a romantikus estét ugyanis soha nem felejtette el... Amikor egy titokzatos valaki, akinek kilétére nem derült fény, virágcsokrokat dobált be nekik az ablakon... Á, biztos képzelődik. Sok ilyen vendégház van a környéken...

       Kép forrása: saját fotó

A földszinti társalgóban javában tartott a születésnapi buli. Pezsgőt bontottak, tortát szeleteltek, a magnóból zene szólt, egyszóval a „lányok” remekül érezték magukat. Hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy egy jóvágású, ősz hajú úr áll az ajtóban és mosolyogva figyeli őket.

- Hölgyeim, szép jó estét! Bocsánat, hogy idetolakodtam, csak szerettem volna meggyőződni arról, minden rendben van-e, elégedettek-e hellyel? Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Halász Márton vagyok, az egyik tulajdonos.

- Jó estét, jó estét! Minden szuper, minden a legnagyobb rendben – felelték kórusban a „lányok".

- Nos, akkor nem is zavarok, további jó mulatást – szólt az öregúr és elvonult az irodába.

Katit nem hagyta nyugodni a gondolat. Lehetséges lenne? Ő volna az a fiú? Muszáj volt megtudnia. Bekopogtatott az irodába.

- Ne haragudjon a zavarásért, szeretnék kérdezni valamit.

- Állok rendelkezésére!

- Egyszer, nagyon régen... 1964-ben... mintha itt lettünk volna osztálykiránduláson. És ön meg az anyukája fogadott bennünket. Lehetséges ez?

- Elképzelhető. 19 éves voltam akkor és besegítettem édesanyámnak.

- Nem emlékszik egy nagyon vidám, táncos lábú lánycsapatra?

- Hogy emlékeznék ennyi év után? Tudja, hány ilyen osztállyal találkoztam itt?

- És mindegyiknek dobált be virágot az ablakon?

- Tessék??? Nem létezik... csak nem... ugye nem... – a férfi csak dadogni tudott.

- De bizony, én vagyok az egyik lány abból a csoportból. Nagyon örültünk azoknak a csokroknak, de nem tudtuk kideríteni, ki a rejtélyes gavallér. Most már bevallhatja, hogy maga volt!

- Igen, én... Hogy is felejthettem volna el! Hisz majdnem a nyakamat törtem ott a tetőn! Tetszettek azok a lányok... Különösen az egyik... Barna szemű, barna hajú... A nevére is emlékszem: Katinak hívták.

Az asszony arcából kifutott a vér. Meg kellett kapaszkodnia az asztal sarkában. Szólásra nyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán. Önkéntelenül a szőkére melírozott frizurájához nyúlt. A férfi szeme óriásira tágult.

-  Ez... ez nem lehet igaz! Maga... te vagy az???

-  Én vagyok... A hajam ugyan már nem barna, de a szemem még most is az.

Csend. Hosszú, néma csend. Csak néztek egymásra és próbálták felfogni a hallottakat. A férfi tért először magához.

 -  Ha tudnád, hányszor eszembe jutottál... Átkoztam magam, hogy nem kértem el a címedet...

 -  Én sem felejtettem el azt az estét, azt a huncut szemű, jóképű fiút. Lám, miket produkál az élet!  Ennyi év után újra találkoztunk... Csakhogy már késő... túl késő...

- Késő? – rázta a fejét a férfi. – Soha nem késő újrakezdeni.

- Nem, nem – suttogta Kati.

- Persze, bocsánat... Milyen ostoba is vagyok! Biztosan foglalt vagy...

- Nem vagyok... De túl öregnek érzem magam az újrakezdéshez...

- Öreg az országút! Nyugodtan letagadhatnál 10 évet!

- Óh, de kedves vagy! Még bókolni is tudsz. Pedig akkor régen nagyon félénk fiú voltál.

- De látod, megváltoztam. Most már olyan bátor vagyok, hogy el merem kérni a telefonszámodat is!

- Nem is tudom – habozott az asszony. – Nekem ez nagyon hirtelen jött... Inkább levelezzünk!

- Természetesen megértem. Tessék, itt a névjegyem. Rajta van minden elérhetőségem, az ímélcímem is. Ha úgy gondolod, írj. Várni fogom.

- Nem ígérek semmit...

A „lánybuli” remekül sikerült, de Kati egész idő alatt szokatlanul szórakozott volt. A többiek is észrevették, de nem tették szóvá, mert kifinomult női ösztönük megsúgta, hogy a két ember között valami történt. Nem kérdeztek rá, mert tudták, barátnőjük úgyis elmondja, ha jónak látja. A hazafelé úton is alig szólt, egyre csak a telefonját bújta. Nem sejtették, hogy levelet fogalmaz, amely így kezdődött: „Kedves Márton!” 

A jelöletlen képek forrása: Pixabay

   Miranda

Ha tetszett a bejegyzésünk, látogass el közénk blogunk facebook csoportjába, ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. Örülünk, ha írásainkat lájkolod (a cikk címe alatt) és megosztod, vagy továbbküldöd e-mailben.