Veletek is történnek különös, megmagyarázhatatlan dolgok mostanában?

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, így túl a hetvenen nálam meglepő, megmagyarázhatatlan jelenségek, hovatovább parajelenségek lépnek fel nap-mint-nap. Nagyon figyelem, nehogy egyetlen új, meglepő dolgot elmulasszak.

Például ebéd közben rám szól a férjem, hogy ne szürcsöljem a levest. Méghogy én? A levest? Elképzelhetetlen! De-de, bizonygatja: igenis, hogy szürcsölöd. Titokban megfigyelem magam, tényleg szürcsölök!! De ez hogy lehet? Eddig sose szürcsöltem, pontosan ugyanígy tettem a kanalat a számba, ahogy most, sőt ugyanazt a kanalat használom évtizedek óta. Nem értem!? Na de ő meg csámcsog újabban! Mondom is neki, mintegy magyarázatképpen, hogy: jó, te meg csámcsogsz már egy ideje. Így végül megegyezünk, én szürcsölök, ő csámcsog és kész! Mi már csak így tudunk enni.

                    Kép forrása: dreamstime

Sétálunk a lányommal. Fáj a lábam, azaz a térdem, meg a csípőm. Sántikálok. Pedig milyen nagy gyalogló voltam mindig. Azt mondja a lányom, hogy az a baj, hogy nem jól járok, nem emelem a lábamat, túl merev a térdem. És tényleg! Úgyhogy most járni tanulok, emelgetem a lábam séta közben, mint egy gólya. Így tényleg jobb, kissé muris lehetek, de kit érdekel! A lányom elégedett, meg én is.

A lábammal másfajta bajok is vannak. A lakásban állandóan nekimegyek valaminek. Mondjuk nagy lendülettel  befordulok a konyhából a szobába, és nekimegyek a szekrénynek, vagy belerúgok a fotelbe. Furcsa, pedig minden ott van, ahol eddig volt, a lábam is a helyén van. Ezt se értem – parajelenség!

A legelképesztőbb, ahogy fel tudok akadni a kilincsen. Normál tempóban közlekedem a lakásban, mennék valahová, de a kilincs megállít, beakadt a mellényem. Nem mozdulok, akkurátusan tanulmányozom, hogy mi történt. Lógok a kilincsen.  Évtizedek óta naponta százszor járok erre, mostanság meg állandóan felakadok. Ki érti ezt? Parajelenség!!!!

                 Kép forrása: pexels

Na és a kezem! Önálló életet él. Mert az biztos, hogy nem én irányítom időnként. Mondjuk az egyik kezemmel megnyitom a mosogató csapot, miközben a másikkal egy elmosnivaló pohár után nyúlok és csattt!! – a pohár a földön landol. Pedig csak egy másodpercre nem néztem oda, amíg a csap után nyúltam és tessék, ezer darabra törve ott hever a padlón. Nem értem, régebben  akár ötfélét is tudtam csinálni egyszerre, két kézzel.  Na de résen vagyok, kiadom magamnak a parancsot: mostantól egyszerre csak egy dolgot csinálunk és arra nagyon odafigyelünk, OK? OK, menni fog ez, elvégre most aztán tényleg sehová nem sietek.

Nem találom. Pedig tuti biztos, hogy ideraktam. Kérdem a férjemtől, hogy nem látta-e. Azt válaszolja, hogy nem, és hogy írjam fel, mit hová teszek. Jó ötlet, mondom. Adjak helyrajzi számot a lábasfedőnek meg a krumplihámozónak? De egy fél óra múlva ő keres valamit, és véletlenül tudom, hol van, diadalittasan a kezébe nyomom. De az én tárgyaim szántszándékkal tűnnek el mostanában, ehhez nem fér kétség!!

Kiemelkedik a parajelenségek sorából az az eset, amikor egy téli, szürke délután az úttesten átkelve egyszer csak  a földön kiterülve találtam magamat. Viszonylag gyorsan fel tudtam állni, megállapítottam, mekkora szerencse, hogy egyetlen jármű sem közeledett, meg hogy az esés után minden végtagom mozgott. De nem mozdultam a tett színhelyéről és azt próbáltam felmérni, hogyan eshettem el a lakásomhoz közeli sarkon, ahol ezerszer átkeltem már. Egy éppen arra járó gyalogos, aki láthatta az esésemet, odajött és megjegyezte, hogy most fejezték be a járda felújítását, a sarkokon a járda szélét jócskán megemelték a korábbi magasságához képest, és más idősek is megbotlottak már itt. Hurrá! - mondom magamban, végre egy parajelenség, aminek tudom az okát. Arra azért nem találtunk magyarázatot a szomszéddal, hogy egy újonnan kialakított átkelőnél miért emelik meg a járdaszélet, ahelyett, hogy megkönnyítve a babakocsik és különböző eszközökkel közlekedők helyzetét, éppenhogy lejtőssé téve a járdaszélt, akadály-mentesítenék az átkelést! Parajelenség – nincs rá magyarázat! De ez legalább nem az enyém!

                                 Kép forrása: freepik

Idős orvos barátunknak beszélek a parajelenségeimről. Meghökkenve hallgat, kicsit elmosolyodik, majd hosszas fejtegetésbe kezd izmokról, inakról, agysejtekről, fehérjékről és egyebekről, a tudomány magasságába emelve a velem történő jelenségek okait. Egy idő után leállítom. Megköszönöm, hogy ki akar segíteni és megnyugtatom, hogy én sokkal jobban érzem magam így, mintha az öregedés illúzióromboló, materialista szemüvegén keresztül nézném és élném át a velem történő dolgokat.  Megegyezünk abban, hogy mindenki úgy öregszik, ahogy akar. A végeredmény ugyanaz. De amíg odajutunk, addig mindenki úgy interpretálhatja magának a dolgokat,  ahogy neki a legjobban tetszik.

     Első kép forrása: dreamstime

   Elena

Ha tetszett a bejegyzésünk, látogass el közénk blogunk facebook csoportjába, ahol reggel és este is valami érdekessel várjuk követőinket, kedvelőinket. Örülünk, ha írásainkat lájkolod (a cikk címe alatt) és megosztod, vagy továbbküldöd e-mailben.