Tanév végi dilemmák
Egy kamasz lány próbatételei
Az idei tanévben a világjárvány miatt tanár és diák egyformán szokatlan megoldásokkal kénytelen szembenézni. A változások nehezítik a nevelő és diák közötti ismeretek átadását, valamint azok feldolgozását.
Most egy kamasz, 14-15 éves nyolcadikos kislány életébe próbálok betekinteni, így év végén, akinek felvételi vizsgán kell számot adnia az elsajátított ismeretekről, hogy középiskolában folytatathassa tanulmányait. De addig…..
Ő is, mint kamasz társai lázong, kifogásokat talál a karantén adta lehetőségek mellett más apróságnak tűnő okokat, melyekhez igyekszik személyeket is társítani „bűnbakként”, még akkor is, ha azok olyan ártatlanok, mint a ma-született bárány.
Semmi nem az igazi számára. Még a barátai is megváltoztak. Dúl benne egy belső feszültség, ami nagyon megnehezíti az összpontosítást, nem csak a tanulásban, de a jó kapcsolatokhoz szükséges alkalmazkodásban is. Így aztán most, amikor számot kell adni a tudásáról, úgy érzi, hogy semmit nem tud.
Sejti az elsajátított ismeretek egy részét, de nem biztos még azokban sem.
Igaz, ő azok közé a tanulók közé tartozik, kik az órán figyelve megjegyzik az elhangzottakat, a könyvekből vajmi keveset pótol és mégis képes jó feleletekre.
Az online tanulás neki fárasztó. Próbálkozott, ám az ismeretek nem akartak rögződni a fejében úgy, mint a tanteremben hallott leckék magyarázatai, főleg azokból a tantárgyakból, melyek nem tartoztak kedvencei közé.
Most itt áll, amikor kiválasztott tárgyakból kell felvételi vizsgát tennie. Minden szürke ködben burkolózva tárul elé, nincs tiszta képe, bárhova néz.
Rajta! Bíztatja magát. Valami majd-csak kibontakozik a homályból. Most ő a főszereplő. Nincs kibúvó. Senki mást nem terheli felelősség. Még a járványt sem okolhatja. Még ha felelőssé tenné is, mit érne vele?
Látja magát, milyen durcásan köszönt el szüleitől, kik jóindulatúan biztatták. Mintha ők tehetnének rossz hangulatáért, vissza sem nézett rájuk, mint máskor. A barátnője vidám csacsogása sem csökkentette morózus hangulatát. A „távolság-tartó” padban úgy ült a helyén, mintha valamelyik bolygón ücsörögne. Előtte a fehér lap, már csak a földre kell leszállnia és figyelemmel kísérnie, amit a tanár a táblára írva közöl velük. Végül, mégis érzékelte, hogy jobb, ha nekifog a felvázolt feladatnak.
Valószínű, hogy hasonló gondolatokkal ülnek a távolságtartó padokban társai is.
Annak ellenére, hogy szürke homály veszi őket körül, elég egy szikrányi fény, ami mégis életre kelti, megvilágítja gondolataikat, és… „bizonyítanak”.
Legyenek bár lázadó kamaszok, félénk elsősök, vagy akár több tapasztalattal rendelkező főiskolás, egyetemista társaik, bizonyítaniuk kell.
Az én kamasz ismerős kislányom, aki csupa dac, lázongás közepette vág neki az előtte álló próbatételnek, végül mégis bizonyít, bármily nehézségek állnak előtte.
Azt is megérti, hogy ez az alkalom „egyszeri”, időben megismételhetetlen, kivételes, s mint ilyen évek múltával, mint szép emlék jelenik majd meg képzeletében, eltűnik az izgalom, és megmarad az eredmény.
Rájön, hogy milyen butuska kamasz volt, mint a többi társai, kik akkor szürke ködöt véltek maguk körül, miközben fényesen ragyogott fölöttük a nyári nap reményt adó sugara.
Képek forrása: Pixabay
Zsazsa
