Miért gerjeszt indulatokat a nyelvhelyességet igénylő vélemény?
„Jóvanazúgyis?” Nem, egyáltalán nincs jól!
„Nyelvében él a nemzet.” Széchenyi István
Nagyon szeretek olvasni. Sok saját könyvem van, és rendszeres látogatója vagyok a könyvtáraknak is. Az interneten található lehetőségeket is kihasználom. Olvasok blogokat, profi és amatőr írók szösszeneteit, novelláit. Utóbbiak között akadnak kiváló, üdítően kedves, megható, szomorkás és humoros írások, és akadnak olyanok is, amelyeket olvasásra (és nyilvános publikálásra) méltatlannak tartok. Nem csak a tartalom, hanem elsősorban a helyesírás (jobban mondva, helytelen írás) miatt.
Húsz évig dolgoztam egy kiadóban. Nem kimondottan korrektorként, de számtalanszor előfordult, hogy nekem is be kellett ugranom a kéziratok, tördelt szövegek nyelvhelyességi szempontból való ellenőrzésébe. Akkoriban még hírből sem ismertük az internetet. A helyesírási szótár volt a „barátom”, amit rongyosra nyűttem. Sajnos a nyomda ördöge sosem alszik, minden igyekezetünk ellenére is előfordult, hogy egy-egy hiba benne maradt a megjelent műben. Hangsúlyozom, egy-egy. Ezt, múltbéli tapasztalataim fényében, megbocsáthatónak tartom. Ám rettentően zavar, ha az irományban hemzsegnek a bakik, ha nyilvánvaló, hogy a tollforgató elemi hiányosságokkal rendelkezik a helyesírás terén. Nem ismeri a múlt idejű, a felszólító módú és az igekötős igékre vonatkozó szabályokat, elvéti a j-ly, a hosszú, illetve rövid magán- és mássalhangzók írását és így tovább. Az ilyen „mű” számomra olvashatatlan, még akkor is, ha tartalmilag megfelelne az igényeimnek.
Kép forrása: Pixabay
A közelmúltban parázs vita tört ki a közösségi média egyik csoportjában. Egy olvasó, kissé szarkasztikusan ugyan, de szerintem kulturáltan, egyáltalán nem bántóan megkérte a szerzőket, próbáljanak jobban odafigyelni egyes nyelvtani szabályok alkalmazására. Engem elképesztett az a gyűlöletcunami, ami ezután a posztolóra zúdult. Az ilyenek, mint „nem kötelező itt lenni”, „kívül tágasabb”, „ki lehet lépni”, „ez kötekedés”, „görgess tovább, ha zavar”, még az enyhébb kategóriába tartoztak. Néhányan egészen ordenáré módon fejezték ki a véleményüket, s ami különösen felháborított: az admin semmit nem lépett emiatt, nem törölte, nem kommentálta a nyomdafestéket nem tűrő hozzászólásokat.
Miért vagyunk ennyire igénytelenek? Miért gerjeszt ilyen ijesztő indulatokat, ha valaki igényességre törekszik? Miért bántjuk azt, akit zavar anyanyelvünk helytelen használata?Többen vetették oda az illetőnek, hogy „szeretném látni a te írásodat”, „te még egyetlen sort sem publikáltál itt, kíváncsi lennék, TE mire vagy képes”. A posztoló – nagyon helyesen – ezt válaszolta: „Én olvasó vagyok, nem író. A kettő egymás nélkül nem sokat ér.” Maximálisan egyetértek vele.
Attól, hogy én nem tudok festeni, szobrot, filmet készíteni, zenét szerezni, irodalmi művet létrehozni, még lehet saját véleményem a látottakról, hallottakról, olvasottakról, megfogalmazhatom elvárásaimat a szerzőkkel szemben, hiszen számukra is fontos a visszacsatolás.
Sokan nyilatkoztak úgy, hogy őket a történet érdekli, észre sem veszik a helyesírási hibákat. „Jóvanazúgy!” Elég szomorú, mert kijelentésük azt sugallja, hogy ők maguk sem állnak a helyzet magaslatán e téren. Még szomorúbb, hogy ekkora gyűlölettel, utálattal esnek neki annak, aki olyan szöveget szeretne kézbe venni, aminek olvasása közben nem terelik el a figyelmét az egymás hegyén-hátán nyüzsgő szarvashibák.
Kép forrása: Pexels
Volt, aki arra hivatkozott: előfordul, hogy valaki diszlexiás, diszgráfiás, ezért ír úgy, ahogy. Erre csak ezt tudom mondani: egyik kiváló kortárs írónk – saját, nyilvános bevallása szerint is – diszlexiás. Érdekes módon köteteiben mégsem hemzsegnek a helyesírási hibák, ugyanis igényes, magára valamit is adó, az olvasóit becsben tartó szerző nem jelentethet meg ilyet. Nem legyinthet rá, hogy „jóvanazúgy”, mert elsősorban nem magának, hanem a közönségnek alkot. Tisztelje meg a rajongóit azzal, hogy hibátlan, igényes munkát ad ki a kezéből. Ha önmaga esetleg nem is veszi észre, tennie kell róla, hogy megfelelő emberek – lektorok, szerkesztők – figyelmeztessék, kijavítsák kéziratait. Értem én, hogy egy írói ambíciókat dédelgető amatőr ilyet nem engedhet meg magának. De akkor is létezik többféle módja annak, hogy kigyomláljuk írásunkból ezeket a tartalom rovására menő bakikat. Alkalmazhatunk szövegszerkesztőt, online helyesírás-ellenőrző programot, helyesírási szótárt, vagy megkérhetünk egy jó helyesírású barátot, rokont, ugyan nézze már át az irományunkat.
Kodály Zoltán - kép forrása: Wikipedia
Lehet, e cikk megjelenése után én is megkapom majd egyes olvasóktól, hogy ugyan mit kötekedek, miért keresek a kákán is csomót. Márpedig én fontosnak tartom, hogy óvjuk anyanyelvünket, vigyázzunk rá. Miért nem törekedünk a helyes használatára? Hiszen a nyelv a kultúra közvetítésének egyik fő eszköze. S miként nagy zeneszerzőnk, Kodály Zoltán mondotta, „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.”
Nyitó kép forrása: Pixabay
Miranda
