Anyaszivű betegápoló férjek
Kitartani otthon, amíg lehet!
Az utóbbi években környezetemben több olyan esettel találkoztam, amikor az idős házaspár nőtagja megbetegedett és a férje ápolta. Szívszorító, ugyanakkor lélekemelő is volt végig követni, milyen odaadással, helytállással ápolták a férfiak a párjukat szinte az utolsó pillanatig. Fordítva hasonló eseteket gyakran tapasztalunk, hiszen általában a nők élnek tovább és a férfiak halnak meg előbb.
A szomszédunkban most zajló esetnek szinte napi szemlélője vagyok.
A nyolcvanas éveik elején járó házaspár nőtagja két évvel ezelőtt agyvérzést kapott. Állapota mára sokat javult, korlátozott mozgásra és egyszerű kommunikációra képes, de állandó felügyletre szorul.
Jó házasságban éltek, Emma tudós férjének minden óhaját leste, szeretettel teljesítve azokat évtizedeken át, biztosítva, hogy Zoltán csak a szakmájával, majd öregségére a hobbijával foglalkozhasson.
Amióta a sztrók Emmát egy kisgyerek értelmi szintjére juttatta, a szerepek lassan felcserélődtek. Nehezen ment a napi teendők ellátásának kézbevétele, hisz Zoltán – ahogy mondani szokás - még egy tojást sem tudott megfőzni, nem beszélve a háztartás egyéb teendőiről. Gyerekeik külföldön élnek, s bár kezdetben sokat segítettek az új helyzetben a dolgok beindításában, később az idősek magukra maradtak.
A dolgok a ház körül az új kerékvágásban nagyobb zökkenők nélkül, rendben mennek. Zoltán ugyanolyan aprólékos odafigyeléssel végzi a teendőket, ahogy korábban a tudományos munkáját. Első helyen az Emma körüli feladatok elvégzése áll. Biztosítani a napi tisztálkodás, étkezés és gyógyszerbevétel feltételeit, ezt követik a szükséges háztartási teendők és egyéb intéznivalók. Az ebédet házhoz szállítják és kéthetente jár egy takarítónő, bevásárolni Zoltán hetente egyszer megy kocsival. Ez is egy olyan új tevékenység, amit korábban felesége végzett. Este filmet néznek együtt, vagy Zoltán felolvas a feleségének.
Ha az utcán találkozunk és váltunk néhány szót, Zoltán mindig tréfás megjegyzéseket tesz, azt a látszatot keltve, mintha minden a korábbi rendben folyna.
Néha benézek hozzájuk, mindketten örülnek nekem. Legutóbb Emma – korábban zongoratanár – a zongoránál ült és játszott. Zoltán, aki folyamatosan tájékozódik felesége betegsége gyógyításának legújabb kutatási eredményeiről, azt olvasta, hogy a zene pozitívan hat a beteg agyműködésére. Így nemrég Emma visszaült a zongorájához. Kezdetben a Boci-Boci tarkát is alig bírta eljátszani, de szívós akarattal és férje biztatására egyre jobban megy a zenélés. Beléptemkor, férje jeladására felcsendült a zongorán a János bácsi a csatában című induló. Zoltán énekelni kezdett és szemével intett, hogy kapcsolódjak be. Együtt énekeltünk Emmát figyelve és követve, aki belefeledkezve, kicsit lassan, de a dallamot eltalálva verte a billentyűket. A legmeghatóbb az a boldog mosoly volt Emma arcán, ami felhangzó tapsunkat és nevetésünket kísérte.
Korábban élénk társadalmi életet éltek, eljártak és hozzájuk is gyakran jöttek barátok. Mostanában nemigen nyitja rájuk az ajtót senki. Telefonon, szkájpon a gyerekeiken kívül olykor beszélgetnek a barátokkal és Emma egykori tanítványaival, de személyesen nem találkoznak. Zoltán úgy látja, hogy a Covid nagyon hozzászoktatta az embereket a kommunikációnak ezekhez a kényelmes formáihoz. Egymás látását is lehetővé téve azt az illúziót keltik, mintha az emberek együtt lennének. – A beteglátogatás pedig egyszerűen kiment divatból, mondja. Egy fiatalabb baráti párt - óvatosan célozva rá - meghívtak magukhoz, de ők elutasították azzal, hogy nem akarják zavarni a beteget.
