Oh, azok a csodás egyetemi évek!
Az Auditorium Maximum igézete
Tavaszi késő délután volt. Az előadás az Auditóriumban, a nagy, lépcsős előadóteremben, már régen véget ért, de vissza kellett mennem, mert a padon felejtettem a tollamat. Ahogy beléptem az üres terembe, már lentről feltűnt, hogy milyen különös színük és alakjuk van az óriási ablakokon belátszó felhőknek. A legfelső ablaknál megállva bámészkodtam. Színpadias és varázslatos jelenség volt, úgy éreztem magamat, mintha lebegnék és valahová nagyon messzire látnék el térben és időben. Akkor és ott a lehetőségek határtalanságát érzékeltem, boldogsággal töltött el ez a felismerés. Próbáltam a felhőkből kifürkészni, milyen is lesz majd az életem, mit tudok majd a lehetőségekből megvalósítani.
Tanulmányaim közepe táján jártam akkor. Harmadéves olasz-orosz szakosként a szegedi egyetemen bőven megmártóztam már a tudás bugyraiban és egyre jobban érzékeltem e tudás szerteágazó, végtelen gazdagságát. Dante poklának mélységeit és mennyországának magaslatait fürkészve szirénhangként vonzott Pirandello színműveinek drámaisága. Túljutva az óorosz irodalom kötelező kűrjein, Lermontov szépséges verseibe feledkeztem bele, majd Dosztojevszkij nyomasztó figurái kerítettek hatalmukba. A szaktárgyi kötelező tananyagon túl belekóstoltam még a filozófia, a néprajz, valamint speciális irodalmi kurzusok (speckollok) szépségeibe is.
Cikk az Egyetemi Újság 1966-os számából - Forrás: univ. bibl. szeged.hu
Mágnesként vonzottak a curriculumon kívüli, általában estébe nyúló Collegium artium előadások szinház, zene, képzőművészet és a tudomány témakörében. Szegedi és más egyetemek, főiskolák neves személyiségei adtak elő néha számomra addig teljesen ismeretlen témákban. Az Auditorium Maximumban az Art Kino sorozat keretében kortárs filmeket vetítettek, különösen az olasz és francia új hullám filmjeit kedveltük. Ezeken az előadásokon együtt ültünk más karok diákjaival, ami még vonzóbbá tette ezeket az estéket.
Az Egyetemi Színpad előadásait pedig végképp nem lehetett kihagyni, megbűvölve ültem nézőként az Auditórium padjaiban. Déry Tibor: Az óriáscsecsemő és Balázs Béla Kékszakállú herceg vára színdarabjai aztán teljesen beszippantottak és magam is tagja lettem a színpadnak egy rövid időre.
Jelenet Déry Tibor: Az óriáscsecsemő című darabjából - Szegedi Egyetemi Színpad, Dunai Tamás - Forrás: Fortepan
De nemcsak a tudományok vonzottak, hanem az emberek is. Tanárok, akik bőven és önzetlenül ontották megszerzett tudásuk legjavát. Néhányukkal közelebbi kapcsolatba is kerültem, hogy irányításukkal még jobban beleláthassak egy-egy irodalmi kor alkotásaiba, vagy könyvtári keresgéléssel besegítsek kutatásaikba.
Legjobban persze az ország különböző részeiből jövő egyetemi társaim társaságára, barátságára vágytam. Milyen könnyű volt barátokra lelni, vagy egy jó beszélgetés erejéig más évfolyamok hallgatóival összejönni! Többekkel a mai napig tart a barátság. A gimnázium után olyan volt ez az élet, mint amikor a karámból a mezőre kiengedik a kiscsikókat. Szabadnak és feltartóztathatatlannak éreztük magunkat. Az órákra való bejárás és a félévenkénti vizsgák keretet szabtak ugyan életünknek, de nem állítottak akadályokat. Jutott idő egyetemi bálokra, buszos tanulmányi kirándulásokra, testvéregyetemek (novi-sadi) látogatására, az akkor alakuló ifjúsági klubéletre, de még autóstoppos tavaszi szüneti kiruccanásokra is. A kukorica-címerezős építőtábor és az italianisztikus kongresszus feledhetetlen élményekkel gazdagított. Életem első cikkét harmadévesen írtam az Egyetemi Újságba.
A tudat, hogy kedvenc költőim, József Attila és Radnóti Miklós is bölcsész hallgatóként az egyetem lépcsőit koptatta, még vonzóbbá tette magát az épületet is.
Annyira jól éreztem magamat azokban az években, nem akartam, hogy véget érjen. Ha valami szorongást okozott, az annak előképe volt, hogy az Egyetem védő szárnyai alól ki kell majd lépni az igazi Életbe. Kicsit patetikusnak hangzik, de akkor tényleg így éreztem.
