theprisma.co_.uk_.jpg

Szokás szidni a fiatalokat (mondhatni évszázadok óta) a furcsa viselkedésük miatt, azért, mert tiszteletlenek, udvariatlanok, közönyösek, hangosak, stb., szóval mások, mint amit – az illemszabályok szerint – elvárhatnánk tőlük.

Szinte egész életemet a tanári pályán töltöttem, sokszor voltam tanúja elmarasztaló, kioktató párbeszédeknek buszon, villamoson, vonaton. És nem volt ez másként a tanári szobában sem. – XY a 11. C-ből már megint „elterült” egy dupla ülésen a buszon, hátizsákját egy külön ülésen tartva, és nem adta át a helyét a kisgyermekes anyának/idős embernek/várandós asszonynak! – hallhattuk a kollégáktól, és hasonló észrevételek szinte naponta ismétlődtek, más-más gyerekre vonatkoztatva. Azt is tapasztaltam, hogy az intő, vagy más büntetés szinte semmit sem használ.

Vajon honnan veszik a mintát? Miért a közömbös, a „laza” viselkedésmód a követendő példa számukra? A járműveken ülve baseball sapkájukat mélyen a szemükbe húzva, fülükben az elmaradhatatlan hallgatóval szinte teljesen kizárják a körülöttük lévő világot: nem látnak, nem hallanak (mást, csak a fülükben csörömpölő „zenét”), és nem is beszélnek. Csak magukra figyelnek.
Elgondolkodtam azon: mi lehetne a célravezető nevelő módszer ezekben az esetekben? A kioktatás, a tanári monológ kevéssé hatásos, gyakorlati demonstráció kellene. Igen, de mikor és hogyan?

A véletlen is segített: egyszer váratlanul épp a 11. c-be osztottak be, 5. órában, biológia órát helyettesíteni. Mivel szakórát nem tudtam tartani, felajánlottam a gyerekeknek, hogy csendben készülhetnek a 6. órára vagy másnapra, illetve beszélgethetünk aktuális kérdésekről. Tétován néztek rám, köztük XY is. Megkértem őt, kopogjon be a gazdasági irodába, kérje el számomra a 3 fokú kis létrát, és hozza be az osztályterembe. Felállítottuk a tábla előtt, úgy, hogy mindenki jól láthassa. Kértem egy jó nehéz – 8-10 kilós - hátizsákot is, majd kihívtam egy önként jelentkezőt, aki fellépett a létra tetejére. A súlyos hátizsákot úgy vette fel előre, a mellkasára, mintha kisgyermeket várna, és kértem, hogy lépkedjen le a 3 lépcsőfokon. Csak úgy tudott biztonsággal lejönni, hogy a hátizsákot oldalra húzta és a lába elé nézett … Harsány nevetés tört ki, hiszen mindenki felfogta, hogy egy kismama a pocakját nem tudja, csak úgy, oldalra billenteni, egyértelmű, hogy nem látja: hova is lép. A kísérletet megismételtük karonülő kisgyermeket képzelve a nehéz hátizsák helyébe, illetve elképzeltük az idős ember körülményes kászálódását is. A gyerekek vették a lapot, benne voltak a játékban.

Segíteni kellene, de hogyan? Többen is kijöttek a „lépcsőhöz” és bemutatták: ők hogyan segítenének leszállni az arra rászorulóknak: szinte kivétel nélkül a leszállni igyekvő kezét vagy a csuklóját fogták meg. Beigazolódott a feltevésem, hogy ezeknek a gyerekeknek senki sem mutatta meg a gyakorlatban: pontosan hogyan kell segíteni leszállni. Ezután már könnyű dolgom volt: szembefordulunk a leszállóval, a szemébe nézve jobb karunkat nyújtjuk a leszállni szándékozó bal alkarjához és jól megtámasztva lesegítjük. Ha van idő, megkérdezhetjük, hogy segíthetünk-e? Sokszor azonban a mozdulat, a jószándék szavak nélkül is egyértelmű.

Nagy nevetések közepette többen is „gyakorolták” a körülményes leszállást és a segítést. Persze nem maradtak el a kétkedő, vagy épp a korábbi negatív tapasztalatokból származó kérdések sem.
- Mit tegyek, ha át akarom adni a helyem és az illető hölgy/úr haragosan elutasítja, kikérve magának, hogy őt idősnek nézzék?
- Mit tegyek, ha az idős ember, akinek segíteni akarok, tolvajt feltételez bennem és durván elutasítja a segítségemet?
- Mi a teendő, ha babakocsival szeretne valaki fel- vagy leszállni?
- A csomagot segítsem-e le előbb, vagy a nehezen mozgó személyt?

A kérdések megvitatását még a kicsöngetés után is folytattuk, hiszen sajnos naponta fordul elő zsebtolvajlás buszon, villamoson, járműveken. De ha egy tiszta tekintetű fiatal az idős ember szemébe néz, miközben jobb karját nyújtja segítségül, a bal karját a háta mögé teszi és kellő távolságban áll (vagyis nem lép túl közel), ezt a gyanúsítást elkerülheti. Hiú emberek pedig mindig voltak és lesznek, nem velük kell törődni. Később is beszélgettem a gyerekekkel erről a témáról és tapasztalataikról. Hogy mi a tanulság? Egyszerű. Jó lenne, ha a fiatalok helyből udvariasak és figyelmesek lennének – de ez csak ritkán van így.

Jó példával, konkrét tapasztalás segítségével tanítsuk meg nekik a követhető mintát. És csendben szurkoljunk nekik.

Fodor Anna