Három hete kezdtem el az önkéntes munka betanulását a helyi kórházban. Megvallom őszintén, hogy nagyon élvezem. Az önkéntesség, mint fogalom, nem új, mert aktív koromban sok száz önkéntest toboroztam és tanítottam be. De ez a mostani önkénteskedés nemcsak azért más, mert most a „másik székben ülök”, hanem azért is, mert egy másfajta környezetben, nevezetesen egy kórházban dolgozom.  

A kórházunkban 450 önkéntes tevékenykedik évente több ezer órát, s ezzel a kórház millió dollárokat takarít meg. Különböző kisegítő tevékenységek átvállalásával az önkéntesek az egészségügyi személyzetet tehermentesítik, így ők több időt fordíthatnak a betegek jobb minőségű szakellátására. A mi kórházunkban az önkéntesek az ajándékboltban dolgoznak, az újonnan felvett betegeket kísérik fel a megfelelő osztályokra, hogy ne tévelyegjenek egyedül, a távozó betegeket kísérik ki, - ha kell kerekesszékbe ültetve - az autójukig, de vannak olyan önkéntesek is, akik az intenzív osztályon segédkeznek, stb. Szinte minden osztályon megtalálhatók az önkéntes segítők.   Adódik a kérdés, hogy vajon az önkéntesek mit profitálnak ebből? Az olvasóban felvetődhet az a kérdés is, hogy kik azok az emberek, akik hajlandóak heti 4, de  akár 30 órát  is áldozni erre?

A rövid válasz az, hogy az önkéntesek a munkáért cserébe abban az élményben részesülnek, hogy segíthetnek másokon, és  visszaadhatnak valamit, abból, amit korábban kaptak. Ez legalábbis az idősebb önkéntesek esetében igaz. De van sok fiatal önkéntes is, még 14-16 évesek is. Számukra ez a tevékenység azért hasznos, mert képet kapnak arról, milyen is az egészségügyi szakma, amennyiben az a tervük, hogy ezt a pályát válasszák. Más fiatalok a „közösségi szolgálati órák” megszerzéséért vállalják, ez ugyanis szükséges az egyetemi felvételikhez.

Az önkéntesek többsége az idős emberek közül kerül ki. Sok nyugdíjas számára nagyon jó érzés, hogy a munkával töltött évek alatt megszerzett sokféle tudást hasznosítani tudja. Néhány „plusz”, ami az önkéntes munkával jár: Napjaikat nem a televízió előtt töltik, hanem tele vannak megoldandó feladatokkal. Megbízhatónak tartják őket, mert ott vannak, amikor szükség van rájuk. Ha megkérdezik tőlük, hogy mivel töltik nyugdíjas napjaikat, azt mondhatják - Önkéntes vagyok! – és ez egy új identitást ad nekik. Sokkal pozitívabban viszonyulnak a saját egészségükhöz és közérzetükhöz. Információt szereznek az aktuális egészségügyi kérdésekben. És még sok egyéb… 

A férjem esetében az önkéntes munkát szó szerint „felírta az orvos”. Amikor nyugdíjba ment, még igazán egészséges, és fizikailag erős volt, de különösebb hobbija nem lévén, feleslegesnek érezte magát. Az orvosa azt javasolta, hogy próbálja ki az önkénteskedést  a helyi kórházban. A próba nagyszerű eredményeket hozott – de ennek már tíz éve és 4.500 munkaórája. És ami a legfontosabb: hogy mindezt arcán  széles mosollyal  meséli.

A téma szakirodalma szerint ez a jelenség különösen a férfiakra igaz. A legtöbben egész életüket szabályozott munkakörülmények között töltik. A vekker ébreszti őket, hogy munkába induljanak, és este érnek haza a munkából. Nem csoda, hogy haszontalannak érzik magukat, amikor nyugdíjba mennek. Az önkéntes munka nagyon sokat tehet azért, hogy hasznosnak érezzük magunkat. Nem akarok feministának tűnni, mert a fentiek a nőkre is igazak, de talán kisebb mértékben, mint a férfiakra.

A férjem és én, most kicseréljük tapasztalatainkat a korházban töltött napról. Eggyel több közös élmény, amit mindketten élvezünk.

Hedi Neu, Chicago

Az illusztrációt HERTA készítette a blog részére