Magyarországra érkezve a repülőről  a házaspár, Ella és Vili,  kis járművükön ülve gördültek ki. A scootereket pillanatok alatt 5-5 darabra szedtük szét és raktuk be a személyautónkba, majd ugyancsak pillanatok alatt raktuk össze otthon.  Egy parkban sétálva, a virágzó fákban gyönyörködve mesélte Ella, milyen csodálatos, hogy a scooterrel  úgy tudnak „járni” fájdalom nélkül, kényelmesen, mint ifjúkorukban. Mióta három keréken gördülnek, újra  eljutnak  kiállításokra, áruházakba, és azóta  újra  vállalkoznak utazásra is. Otthon a  tizenegyéves unoka boldogan jár a nagymamával bevásárolni, ha az egyik kocsit ő vezetheti.

 

 

. .

Azért  jó, ha van mellettük két lábon járó segítség, aki lök egyet a kocsin, ha az elakad a park zúzott kő ösvényén, vagy éppenséggel segít ki és berakni a járművet az autóba, netán előreszalad és megnézi, hol lehet a járdáról akadálymentesen fel- és lehajtani. Merthogy nálunk ez  nem evidencia, és hiába a legmodernebb kerekesszék, ha a közlekedés nincs akadálymentesítve. Szerencsére rokonaink ki tudnak szállni  a kocsiból, néhány tíz métert meg tudnak tenni saját lábon, ha kell. Cukrászdába, vagy étterembe beülve az indítókulcsot kivéve  a  scootereket kinn hagytuk az épület előtt, lezárva a jármű kézi erővel elmozdíthatatlan.  A kocsival egyébként járdán kell közlekedni, sebessége változtatható,  és szinte egyhelyben tud megfordulni.    Mostanában itthon is egyre több hasonló kocsit látok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jó volt tapasztalni, hogy közel a nyolcvanhoz rokonaink milyen érdeklődéssel fedeztek fel új dolgokat, hogyan fényképeztek, filmeztek, vásároltak kerekesszékben ülve, sőt Vili időnként még fickósan előre is rohant a kocsijával, hátrahagyva minket, két lábon járókat.

 

Felöltődtünk mellettük energiával és életkedvvel.

 

 

Cecilia