Lago Santa Caterina, Észak Olaszország

Utazni jó! A világ, de Magyarország is számtalan szép helyet tartogat, amit jó lenne látni, felfedezni, megismerni, vagy éppen újra látni, más szemmel, bölcsebben és nyugodtabban szemlélni, újra örülni kincseinek, hangulatainak.

Tehát utazzunk! Most, hogy nyugdíjasként már nem kell a szűkre szabott hétvégék-ünnepek, vagy a nyúlfarknyinak tűnő szabadság szorításában tervezni, iskolai időbeosztáshoz és egyéb korlátozó tényezőköz igazodni, sokkal tágabbak a lehetőségeink.

Legalábbis elméletben. Mert azért tekintetbe veendő , fontos szempontok azért most is vannak. Először is a költségek, ill. nyugdíjunk és az árak viszonya, amely már a tervezési időszakban jelentősen fékezi vágyainkat. A mezei magyar nyugdíjasok azonban nem arról, híresek, hogy könnyen feladnák! Takarékoskodunk tehát, alaposan végiggondolunk minden lehetőséget, kalkulálunk, osztunk-szorzunk, ha lemondunk is, újra reménykedünk. Végül megleljük a kedvező megoldást és kezdődhetnek a konkrét előkészületek.

Olvasunk, az ismerősöket faggatjuk tapasztalataikról, az internetet bújjuk és kialakítjuk a konkrét útitervet. Lefoglaljuk a szállást, eltervezzük az útirányt és az utazás módját, végiggondoljuk, mit szeretnénk látni, milyen programokat lenne jó megvalósítani, mire futja az anyagi lehetőségünk és fizikai erőnk. Mert a lélek készen áll az új élmények befogadására, de a lábunk-térdünk nem mindig engedelmeskedik. Számolni kell nem várt eseményekkel is, tehát biztosítást is kötünk.

És itt ér az első „orrbavágás”: korunk miatt már más biztosítási kategóriába (értsd: drágábba) tartozunk. De, mint oly sok más alkalommal, most is lágyan mosolygunk rajta és kifizetjük, mert ugye, sosem lehet tudni …

Ahogy közeledik az indulás napja, úgy konyul egyre lejjebb kezdeti lelkesedésünk. „Miért is megyek én oda?” „Muszáj nekem ezt?” „És ha történik valami baj útközben?” „Vagy épp itthon történik valami rossz a távollétemben?” „Ahelyett, hogy szépen ülnék itthon, a csendes-kedves kis otthonomban, útra kelek az ismeretlen felé … megéri?” A kérdések sorát holnap estig folytathatnám. A mélypont az indulás előtti este, amikor gyakran addig is eljutunk: inkább itthon maradunk. Az éjszaka hánykolódva telik, alig alszunk valamit, pont úgy, mint ifjú korunkban. Csakhogy akkor az új tájak, városok csupa izgalmas, reményteli élményt ígértek, új találkozások és ismeretségek lehetőségét. Most pedig … egyszóval már másképp látjuk a világot.

Az indulás pillanatával azután többnyire elillan milliónyi kételyünk, nevetségesekké válnak aggodalmaskodásaink. Mert utazni jó! Mert a megszokott lakásból, életritmusból kimozdulni azt is jelenti, hogy új élmények részesei lehetünk, amelyek legalább olyan fontosak lesznek, mint a 40 évvel ezelőttiek. Illetve, most sokkal mélyebb hatással vannak ránk. Illetve másként hatnak. A Dolomitok gyönyörű, meseszerű hegyei között jelentéktelenné válnak mindennapi zsörtölődéseink, a valójában kicsinyes ügyeink, bosszúságaink. Nem érdekesek többé a naponta sokkoló hírek, politikai csatározások sem.

Dolomitok, Észak Olaszország

Testnek-léleknek fontos az eltávolodás, a felülemelkedés. A tiszta hegyi levegőn, a természet közelében, a csobogó kis patak partján vagy a hegyi tó tiszta vizét szemlélve elsimul a bánat és megtisztul a lélek. És míg a hegyre kapaszkodunk, az erőnket próbálgatjuk. S ha már felértünk, van időnk-lehetőségünk szétnézni: körös-körül a hegyek karéja ölel és bátorít, a kék ég, a vidám kis felhők biztonságot sugallnak. És lefelé már más emberként ereszkedünk: talán bátrabbak is leszünk, erősebbek és jobb kedvűek.

Hazatértünk után pedig oly jó visszaemlékezni, hangulatokat, élményeket felidézni. A napfény megőrzi jókedvünket is. Remélhetőleg a következő utazásig. Amikor is a kételyek időszakához érkezve csak elővesszük ezt a kis írást.

Fodor Anna