Egyedül maradni minden életkorban fájdalmas dolog, akár válás, akár a társ elvesztése miatt következik be. Sorozatunkban idős korú bloggereink vallanak arról, hogy  ők hogyan néztek szembe, és miként birkóznak meg az egyedüllét bánatával.

    Törékeny téma ez ... mindenki másként, mégis mély fájdalommal éli át kedves társa elvesztését.

    A férjemet négy éve veszítettem el – gyógyíthatatlan betegség támadta meg. Éveken át küzdöttünk ellene, bizakodtunk-reménykedtünk, nem akartuk feladni, meg akartunk gyógyulni! Így, többes számban! Ápoltam és bátorítottam, meggyőztem, hogy egyen rendesen, hogy minden nap sétáljunk a szabad levegőn, hogy legyenek terveink, programjaink – még ha rövidebb távúak is. Betegségének ideje alatt különösen figyeltem arra, hogy mit szeretne, mi lenne jó neki ... és minden nap, akár többször is, megnevettettem. A nevetés csodálatos, a legkínosabb helyzeten is át tud segíteni.

   Férjem elvesztése nagyon fáj – ugyanakkor pontosan tudom: nem örülne, ha tompa kétségbeesésben látna. Pirandello szicíliai olasz író egy szép gondolata segített – és segít ma is – férjem hiányának elviselésében. “Meg kell tanulnunk a körülöttünk lévő világot, eseményeket azoknak a szemével is nézni, akik már nem láthatják többé. Igaz, hogy ilyenkor fájdalmat is érzünk, de észrevesszük a dolgok igazi szépségét, valódi értékét.” Ezt a gondolatot ajánlom minden gyászoló társamnak, nőknek és férfiaknak, akik fogódzót keresnek, magukra maradtan is viszonyítási pontot szeretnének.

    Négy éve tanulom a világot a férjem szemével is nézni. Ha az unokáink boldog játékát látom, ha kedvenc ételének illata betölti a konyhát, ha kezembe veszem kedves könyveit, tárgyait, vagy ha leülök a számítógépéhez, hogy pl. ezt a gondolatsort leírjam, érzem: az ő gondolatai is jelen vannak.

   Ha a társamat el is veszítettem, nem vagyok magányos: gyermekeink, unokáink féltőn vigyáznak rám – és persze én is, dupla szeretettel - rájuk. Igazi barátaink, kedves barátnőim figyelme is nagyon jól esik. Néha elnézem az utcán, piacon együtt mendegélő idős házaspárokat: a néni zsémbelget kicsit, a bácsi morog, veszekszik, de azért cipeli a teli szatyrot ... és szépen, egymásba karolva mennek tovább. Kicsit irigylem őket ....

   Az özvegység sok gyakorlati feladatot is adott, hiszen a családi munkamegosztás nálunk jól működött. Férjem elvesztése után meg kellett tanulnom a kazán befűtését, a különféle gépek kezelését, összeszerelését, pénzügyek intézését, szerződések, biztosítási kötvények, stb. értelmezését és számon tartását. És folyamatosan tanulom: hogyan lehet és kell egy nyugdíjból, beosztással jól gazdálkodni, hogy az otthonomat, amit magunk építettünk, és aminek minden szeglete a férjem keze munkáját dicséri, ne kelljen feladnom.

   Nagyon hiányzik a férjem. A társam, a másik “felem”, mert vele volt teljes az életem. Elsősorban az a gondolat vigasztal, hogy volt 39 szép évünk együtt. Szerettük és becsültük egymást, sokat dolgoztunk, felneveltük a gyermekeinket, és mindig egyetértésben, szépen és értelmesen éltünk. Talán ez volt a legfőbb, legfontosabb ajándék a sorstól. Ez ad erőt, hogy egyedül folytassam, rá emlékezve, néha vele ”beszélgetve” is. Mint ma is, miközben a kertet ástam, és olyan jól haladtam a munkával, mert  oly biztatóan sütött a nap. És közben csendesen hullottak a cseresznyefa sárguló levelei….

Fodor Anna