Lea emlékére

Ma van a születésnapja. 1947. október 28 volt a nap, mikor anyósom igyekezett úgy és akkor szülni, hogy a fiú apja születése napján lássa meg a világot. Sikerült. Gyertyát gyújtok és morzsolgatom a szavakat: társam, felem, kedvesem, férjem, párom….a jelentésüket kutatom. Mostanában divatos a kapcsolatban kifejezést használni. Igen, ez a szó még most is az enyém. De van, amit nem tudok leírni, kimondani. Most mégis megteszem: özvegy. Idegenül kopog a hivatalos papírokba való szó. Nem az enyém. Vigasz szavak jutnak eszembe. Majd az idő begyógyítja a sebeket. Mostanra eltelt az az idő. Mi van hát a sebekkel? Halálának napja április 10. Hogy melyik év? Nem tudom. Csak a nyarakat számolom. Ötödik nyár?

Már nem haragszom. Közös életünk volt van és lesz. 38 év együtt, mondhatnám, de ez nem befejezett múlt. Mostanra képek, dallamok és belső hangok maradtak. Jól esik hallgatni és befelé figyelni. Ez lenne az emlékezés? És látható és láthatatlan fényképek, képek. Egy nagyon szomorú arckép kicsit eldugva a virágok mögé. Egy szép és nyugodt arc itt mellettem. És az örökség: akvarelljei szobám falán. Képeinek harsogó zöldje, nyári falucskánk utcái, vizek, virágok, suttogó fűszálak. Reggelente még mindig hallok hangokat a másik szobából. Az álom és ébrenlét határán ez megadatott nekünk. Április 18-án miután elbúcsúztunk tőle, hazafelé az autóban táltos kis hercegem, akkor öt éves unokám felém fordult és megkérdezte:

- Te most hová mégy haza? Hozzánk jössz? - Nem, megyek haza, ahol lakunk. - Nem, ott most nem laktok. - Miért? - Nana lakás, Tata lelk.

Lea

Bloggertársunk, Lea, sok csodálatos blogbejegyzés szerzője, már nem érte meg fenti, gyönyörű írásának megjelenését itt a blogban, eltávozott közülünk. Már csak lélek. 

Az akvarellek Lea  férjének alkotásai.