János vendégposztja

Bárki hihetné, hogy kölcsönvettem a címet a népszerű TV filmsorozat lelket melengető epizódjaitól. Igaz is, mert talán így jobban felkelti az érdeklődést szösszenetem iránt. Voltaképpen lelki vonatkozásokban sem áll távol az idézett filmsorozat által megpendített érzelmi attitűdöktől.

Történt még bő két évvel ezelőtt, hogy a karácsonyt – szokásosan – gyermekeinknél Veresegyházon töltöttük. Az ünnep után december 27-én autóztunk vissza Szegedre, hogy az év végét Istennek szóló hálaadással itthon ünnepeljük. Már elhagytuk Kiskunfélegyházát, amikor megcsörrent a mobilom, és – nem tudván, hogy ki az, aki a két ünnep között (ilyenkor jómagam sem hívok senkit) keres -, szabálytalanul, vezetés közben felvettem a telefont. Másod unokatestvérem hívott, és röviden értesített arról, hogy Édesanyja előző nap visszaadta lelkét Teremtőjének. Tudtuk, hogy beteges, és már a 94. évét is betöltötte, de a hír mégis váratlanul ért. Ő volt az anyai rokonsági ág Nagy Öregje. Minden évben a halottak napi temető látogatásaink során hozzá is bekopogtattunk, meglátogattuk. Hajóson élt, ahonnan a teljes anyai rokonságom származik. Értesített a temetés időpontjáról is, ami december 30-ára lett ütemezve, tekintettel arra, hogy vidéki környezetben a koporsós temetéssel nem lehet várni. Végtelenül sajnáltam idős Nagynéném távozását, és akkor ott az autópályán csak rövid részvétemet fejeztem ki, amit magam is átéreztem.

Elérkezett a temetés napja, és számolva a téli időjárási viszonyokkal bőven az egyébként szokásos útidő számbavétele előtt elindultam Szegedről Hajósra, a temetésre. Jól is kalkuláltam, mert útközben köd is nehezítette a haladást. Alig hagytam el Mórahalmot - még tulajdonképpen a város végét jelző tábla előtt - egy sötét ruhába (felül télikabát) öltözött férfi próbált stop-utasként bekéredzkedni az autóba. Ahogy végignéztem rajta, a télikabát alól kilógott a reverenda, amelyet viselt. Azonnal kapcsoltam, hogy ki is lehet a stoppos, és a fékút távolságán nem sokkal túl megálltam, hogy segítségére lehessek az utazást illetően. Beinvitálva a kocsiba bemutatkoztunk egymásnak. Rögtön előadta, hogy tulajdonképpen földeáki születésű, de katolikus papként egy pécsi plébánián teljesít szolgálatot, és most éppen visszafelé tart Pécsre. Az úton volt téma bőven, végig beszélgettünk. Említettem neki, hogy jómagam a Szent Erzsébet templom faliújságát szerkesztem, meg azt is, hogy izraeli utam alkalmával egy katolikus pap a Jordán folyó vizével engem is – újra – megkeresztelt, és még sok hitéleti kérdésről váltottunk szót. Rácsodálkozott, hogy én kétszer lettem megkeresztelve, amilyen eseményről Ő még nem hallott. A Szent Erzsébet élettörténetét feldolgozó cikksorozatot – amit neki említettem – külön is méltatta, mert, hogy templomuk védőszentje is szent Erzsébet. Postai és e-mail címet is cseréltünk, mert ígértem, hogy a faliújság CD-ket elküldöm neki. Ezt később teljesítettem is. A közös utazás nem tartott sokáig, mert nekem Mélykútnál északi irányba kellet fordulnom. Amikor megálltam, még elköszönéskor áldását adta rám. Mélyen meghatott, mert az egész „váratlan utazást” valamiféle isteni áldás koronázta meg. Utamat - így megáldva - folytattam Hajósra.

A temetés utáni napokban – már az új évben – első dolgom volt, hogy rövid kísérő levéllel elküldtem az általam 12 éven át szerkesztett templomi faliújság teljes anyagát (perikópák mindhárom liturgikus évre, zsoltárok, kép és háttér anyagok, benne versek és idézetek). A válasz nem sokáig váratott magára, mert néhány hét (talán hónap is volt?) múltán egy levél kíséretében rendelkezésemre bocsátotta DVD lemezen az általa szerkesztett és felmondott „Hangos Bibliát”.

Be kellett látnom, fel kellett ismernem, hogy - ott és akkor Mórahalom határában - nekem utam során az autóba fel kellett vennem Valakit, akit az Isten elém rendelt. Pap volt, és hirdette az Isten igéjét. A „váratlan utazás” adta „véletlenek” és az „akkor éppen” kifejezések voltaképpen Isten hétköznapi fedőnevei. Hány és hány pillanat, szituáció van az ember életében, amely során váratlanul (Isten akaratából) történnek. Például éppen a bolti pénztár előtt álló gyerek, vagy idős hölgy pár száz forint híján nem tudja kifizetni a vásárolt árút, és akkor – éppen akkor mögötte kellett állnom a sorban –, nekem jutott felemelő jutalomként az, hogy a megoldásban segítsek! Az előttem vásárló hálálkodva csak a kisegítés pénzbeli visszaadásban gondolkodott, ám jómagam csak abban, hogy a napom be lett aranyozva. Örültem, hogy segíthettem valakin.

Hány és hány pillanata van az életnek, hétköznapjainknak, amikor a szituációt maga az Isten teremtette körénk, hogy próbára tegyen, vizsgáztasson, esetleg jutalmazzon bennünket??! Éljük át életünk minden pillanatát az isteni gondviselés élményeként, és gondoljunk arra, hogy Ő a Szentlélek erejével és hatásával segít bennünket!

János