Visszaemlékező sorozatunk részeként a Londonban élő, 88 éves Rose naplójából olvashatunk szemelvényeket. Az 'Élvezzük az életet 120 évig' című írásai itt a blogban korábban nagy sikert arattak.

1948

1948 november 28-án, mint reményekkel és illúziókkal teli fiatal lány érkeztem a londoni Victoria vasútállomásra, csúnya, sötét, esős időben. Otthon, könyvekben olvastam a fehérre festett Viktoria korabeli házakról, lelkesedéssel vártam látni először életemben. Londonban élő unokabátyám várt a vonatnál, és egy nagy, fekete taxiba ültetett be. Az ablakából láttam a lebombázott házakat, minden romos volt és csúnyának látszott, ez volt az első csalódásom Londonban.

Megérkeztünk London Willesden negyedébe, rokonaim luxus otthonába. A lélegzetem is elállt, amikor észrevettem, hogy bútoraik XIV Lajos korabeli antikok. Nagynéném nem örült nekünk, (Ervin bátyám is jött velem), mert sajnálta hogy férje pénzt kell költsön reánk. Fáradtak és éhesek voltunk, de nem mertünk szólni, vagy kérni valamit, mert a fogadtatásunk hideg es örömtelen volt... Végül egy cselédlány jött be a szobába, és egy szép ezüst tálcán ezüst teáskannát és néhány porcelán csészét hozott be. Ekkor nagybácsim így szólt hozzám:

"Most meg fogod ízlelni a világ legfinomabb innivalóját: a cup of tea-t” (egy csésze teát). Közben kis hideg tejet, kockacukrot és forró teát töltött a csészékbe, és azt nagy élvezettel inni kezdte.
- Na igyál drága kis húgom, meglátod, hogy meg fogod szeretni ezt a finom angol teát. Hát hogyne ízlett volna nekem ezek után? Mennél tovább bámultam Hugo bácsimat, annál jobban láttam arcában az édesanyám vonásait; hirtelen meleg érzés fogott el iránta: talán ő fogja pótolni halott szüleimet. Hugo bácsi pedig súgva mondta, hogy bennem látja szegény, fiatalon meghalt kedvenc testvérét, anyámat. Ez arra engedett következtetni, hogy örül nekem, a kis árva magyar leánynak...

Trafalgar tér, London, 1949

1949

Hajnal van. Még alig pirkad. A táj most kezd kibontakozni az éjszaka sötét lepléből. Londonnak e csöndes, kisvárosias jellegű lakónegyedében egyetlen egy embert sem látni az utcán; csak itt-ott gyúl ki a villany egy-egy szobában és utat tör magának az ablakon keresztül, hogy osztogassa fényét az ablak alatt elterülő zöld pázsitra. Tél van, január, és itt Angliában a Golf-áramlat jóvoltából még mindig zöld pázsitok és fák övezik a házakat.

A kis karórám mutatója hat órát jelez, aminek nem nagyon örülök, hiszen itt van az ideje a felkelésnek, pedig milyen jó lenne a meleg, puha ágyamat még egy órát élvezni ! De nincs választás: dolgozni kell mennem. Csend üli meg az egész házat, melyet csak néha zavar meg egy-két koránkelő ember lépésének a zaja, amely könnyen áthallatszik a vékony  falakon. Meglepő, hogy a munkába igyekvő emberek közt mennyi a nő! Itt Angliában a gyöngébb nem is kiveszi részét a létért folyó küzdelemben. A nőknek is dolgozniuk kell. Egyenlőséget hirdet a férfinép, és ezt nem csak papíron látjuk, hanem a mindennapi életben is. Én, aki nemrég jöttem Magyarországról, csodálkozom ezen, pedig a Szigetország lakóinak ez természetes.

Ruhagyár Angliában 1948-ban

A munkahelyem London legkeletebbi részén, East Endben van,  több mint egy órát kell utaznom busszal, szerény észak-nyugati otthonomból. Nehéz volt megszoknom a gyári munkát, bár a gépi hímzés, amire betanítottak, tiszta munka. Mint idegen, magyar kiejtéssel beszélő fiatal lány, kívülállónak éreztem magamat a sok angol munkásnő  közt, akik 'Cockney' kiejtéssel beszéltek. Nehéz napok és hetek voltak ezek a kezdeti idők, amit árva fejjel kellett átélnem és nehéz szívvel elviselnem. Mindig úgy éreztem a lelkemben, hogy nem egyszerű gyári munkásnak, hanem más céllal születtem.

- folytatás következik -

Néhány írás az "élvezzük az életet 120 évig" sorozatból:

Szeresd magadat

Szex idősen is

Rose