92 éves anyósom 30 éve él egyedül. Amikor apósom meghalt, anyósomnak a fián, rajtunk kívül senkije nem maradt. A szüleit, a testvéreit, a huszon-sok unokatestvérét rég elvesztette, barátnői nem voltak. Pár napig nálunk volt, azután hazakívánkozott.

Soha nem telepedett ránk, és soha nem maradt egyedül: mindenkinél jobban, természetesebben tud kapcsolatokat létesíteni. A 9 lakásos házban, ahol 31 éve él, minden szomszéd régi jó ismerőse. Még azok a fiatalok is mosolyogva üdvözlik, akik nemrég költöztek a házba, és egyébként senkinek nem köszönnek. A társasház közgyűlése természetesen anyósom lakásában van. A házbeli pici gyerekek tudják, hogy anyósom ajtaja soha nincs bezárva, és a csoki a nagyszobában a legalsó fiókban van; a szülők bizalommal beengedik anyósomhoz a gyerekeket.

Ha akad egy-egy nap, amikor anyósomnak nincs semmi sürgős ügyintézni valója a városban, akkor edzésképpen föl-le jár a lépcsőházban. Ezért van az, hogy ha fél napig nem mutatkozik, akkor valamelyik szomszéd már biztosan benyit hozzá: - mi van, Évike, hogy vagy? És ő mindig jól van, mindig derűs. Nem panaszkodik, és nem sajnáltatja magát, pedig a súlyos betegségek őt sem kerülték el. A kezeletlen, súlyos csontritkulás meg a mi figyelmetlenségünk következtében közel 30 éve él összecsúszott, törött bordákkal: egy Szedd magad! alma-akció végén egyikünk sem vette észre, hogy anyósom emeli föl a legnagyobb, legsúlyosabb kosarat, hogy beemelje az autóba – bizony kórház lett a vége.

Anyósom minden percében szabad és független akar lenni. Emiatt sem a melltartót (ami nem lenne baj), sem a lúdtalpbetétet „nem bírta megszokni”, a lábát alig emelve jár sebesen, a piros lámpa nem érdekli, még a járda kis egyenetlenségébe is belebotlik. A rengeteg elesés és törés közül a combnyaktörés emelkedik ki, utána  kórházba is került.

Nemcsak a ház, de az egész kispesti nyugdíjas társadalom ismeri és szereti anyósomat. Az összes helyi nyugdíjas klubnak tagja, a délutánjait megosztja a nyugdíjas klubok meg a Vöröskereszt között, ahol szintén igen aktív. Pár éve megszervezte a cukorbetegek önsegítő körét, holott – szerencsére - nem cukorbeteg. Délelőttönként folyamatosan látogatja – a kórházban vagy az otthonukban - azokat a klubtársakat, akik leestek a lábukról. Kispesten köztudott, hogy anyósomhoz kell fordulni idősotthoni elhelyezés, kérvény-írás, szociális segély intézése és hasonlók ügyében, ő mindent elintéz. A legutóbbi időkig házhoz hordta a nincsteleneknek a Vöröskereszt karácsonyi csomagjait.

A régesrégi, még apósom idejéből való kártyapartnerek közül megmaradt 2-3 nénivel rendszeres az összejövetel egymás lakásán. Ha négynél kevesebben jönnek össze, akkor bridzs helyett römiparti járja. A 37 évvel ezelőtti fodrász kollégák közül néhány fiatalabb még most is gyakran ránéz, köztük az a kedves cigányasszony, aki anyósomnak köszöni, hogy megmaradhatott fodrásznak: amikor kezdő volt, húzódoztak tőle a vendégek, nem akartak egy roma keze alatt frizurát csináltatni. Anyósom azt mondta: csak egyszer próbálják ki, meglátják, milyen ügyes.

Én 44 éve ismerem anyósomat, soha kritikát nem kaptam tőle, mindig csak segített, bátorított. Amikor a 70-es években nem lehetett valamit kapni a kisfiúknak, unokáinak, gyakorta nyakába vette a várost, és felkutatta a hiánycikkeket. Most pedig megfigyelte, hogy a dédunokák gyengéje a csokis csiga, amit kizárólag Kispesten lehet kapni…

Lujza