Megtaláltam a megoldást a hétköznapok magányának feloldására.

Nézelődöm és lájkolok, nem tudok betelni az internet adta lehetőséggel, hogy ennyire közel hozza a tőlem távol került rokonokat, ismerősöket. Mindazokat, akikről valószínűleg nem is tudnék, nem is hallanék, ha nem lenne internet. Sőt, mi több, új ismeretségeket, barátságokat kötök az internet olyan oldalain, amelyeket azonos érdeklődésű emberek látogatnak napról-napra, mondhatom, most már évtizede. Ezt a virtuális ismeretségi kört ismeretlenül is ismerős barátoknak nevezem. Ezek a kapcsolatok fontosak nekem, „internet maminak”, ahogy felnőtt fiam elnevezett. Egy ilyen sokadik X-et betöltött emberlánya, akinek gyerekei más városban élnek, aki kiesett már a munkahelyi körforgásból, egyedül maradva, elszakadva a régebbi társas köröktől, megtalálta a megoldást a hétköznapok egyedüllét érzésének kiküszöbölésére, adott esetben akár új ismeretségek kötésére.

Személyes ismerősöm hívta fel figyelmemet egy olyan igényes, kulturált oldalra, mely engem is megfogott, érdeklődésemet felkeltette. Naponta több időt töltöttem az oldalon, nem saját néven, ahogyan a többiek sem. Egy évtized múltán a beszélgetések során azért megismertük egymás valódi nevét, valóságos problémáit, örömét, bánatát. Közülük a legtöbbel sosem találkoztam, de az oldal jellegéből fakadóan és a beszélgetések révén szinte többet tudunk egymásról, hétköznapjainkról, mint bármelyik valóságos ismerősünkről. Aztán az évek során e-mail címet cseréltünk, Skype ismerősök lettünk, a közösségi oldalon pedig már fényképek révén is láthatjuk egymást.

Szerelmek szövődtek, szerelmek múltak el. Szerelem-barátság valamilyen keveréke egy ismeretlen-ismerőssel, akivel talán sohasem találkozunk, de mégis valamiért fontos számunkra... Volt sok sírás, csalódás, és persze sok nevetés és kacagás is. Visszahúzódó, csendes természetem miatt lassan ismerkedtem, barátkoztam, míg rá kellett döbbennem, ha nem „szólalok” meg, nem ismernek meg, és ripsz-ropsz célpontja leszek a kíváncsibb, fogalmazzak finoman, cserfesebb szájúaknak… És persze lettem is, és nem esett túl jól… Aztán elkezdtem én is „csipogni”. Egy ilyen oldalon sokféle ember megfordul, fiatalabb, idősebb. Ilyen is, olyan is. Volt, akit csak az oldal lehetőségeinek feltérképezése érdekelte, volt aki csak úgy csinált, mintha az érdekelné, de valójában csélcsap, szoknyavadász volt. Erre elég gyorsan rá lehetett jönni, az ilyenek nem is maradtak sokáig…

Egy másik igényes, színvonalas internetes oldalon alapító tag vagyok. Az azonos érdeklődés itt is ellensúlyozza sokféleségünket és összeköt bennünket. Két év alatt kialakult egy jó kis közösség, összeszokott emberkék egy csoportja. Egyikükkel annyira egy hullámhosszon voltam, hogy Skypera is felvettük egymást, nap mint nap megosztjuk örömeinket, gondjainkat. Sok-sok hónap telt így el. Fiamék ismerik nicknév alapján a virtuális ismeretlen-ismerőseimet, hiszen beszélek nekik róluk. Mígnem szülinapomra kaptam a fiaméktól egy velük együtt eltöltendő hosszú hétvégét egy hegyi városkába. Micsoda véletlen! Éppen abba a városkába, ahol virtuális barátnőm lakozott. Természetesen sor került a személyes találkozásra. Ki nem fogytunk a szóból. Pár hónap múlva pedig megszerveztünk egy találkozót a fővárosba az oldal látogatóinak. Hihetetlen volt, hogy érkezéskor senkinek nem kellett bemutatkoznia, kivétel nélkül mindnyájan azonnal felismertük egymást a közösségi oldalra feltett fényképeknek köszönhetően. Ott folytattuk a beszélgetéseket, ahol abbahagytuk, mármint a Skype-on, a közösségi oldalon, és saját oldalunk chatjén. Az oldal adminja, egy fiatal egyetemista hölgy, elképedve mondta, még soha nem tapasztalta, hogy netes ismerősök így felismerik egymást, és ki nem fogynak a szóból. Mert végeláthatatlan beszélgetésbe kezdtünk, és csak mondtuk, mondtuk, mondtuk….

Így néz ki az én virtuális-valós életem ismeretlen-ismerős társaságommal.

Izzy