Karácsonyi tradíciók három epizódban elbeszélve.

A legelső karácsonyi emlékeim a nagyszüleimhez kötődnek: az ő várakozásuk, intelmeik, a kérés, hogy nagyon jók legyünk, méltók és érdemesek az ünnepre – ez határozta meg számomra az egész karácsonyi varázslatot. Ma is ezt a jóra való törekvést, másokra, szeretteinkre való odafigyelést érzem fontosnak, - és nem csak karácsonyra készülődve.

Falun éltünk. December elején néhány kis edénybe (fületlen csészébe, porcelán kistányérra, üvegtálkába) egy-egy marék búzát tettünk, leszórtuk egy kis homokkal és annyi vizet öntöttünk rá, ami ellepte. A búzaszemek kicsíráztak és két hét alatt arasznyira nőttek, szép zöld levelükkel díszítették a karácsonyi asztalt. Bizony, volt olyan év – nem is egy – amikor nem tellett karácsonyfára, a szépen zöldellő búza közepébe állítottunk egy fehér gyertyát, a búzát szalaggal körülkötöttük és akkor az volt a karácsonyi varázslat. Együtt énekeltünk, elfogyasztottuk az egyszerű vacsorát és az apró ajándéknak, pici meglepetésnek is nagyon tudtunk örülni. (Az ünnepek múltával a tyúkok csipegették el a búzaszemeket.)

A karácsonyi ünnepi asztalról elmaradhatatlan volt (és maradt) a gyümölcs: hétféle gyümölcsöt rendeztünk el egy tálra: almát, szőlőt, téli körtét, diót, mogyorót, mandulát, naspolyát. Szép szokásként az ebéd vagy a vacsora végeztével annyi szeletre vágtunk egy szép almát, ahányan az asztal körül ültünk – összetartozásunk jeleként egyszerre ettük meg, vidáman, örömmel.

Az ünnep várása, a készülődés, a mézeskalács illata, a hosszú téli esték meséi olyan kedves emlékek, amelyek ma is nyugalommal töltenek el. Az elcsendesedés, az eltelt év mérlegelése, gondolataink, otthonunk rendbetétele vezethet az ünnep harmóniájához, a tiszta örömhöz. A harsogó reklámok, a nyüzsgés és tolongás a pénzen megvásárolható ajándéktárgyakért, a hajsza és sietség, hogy mindennel időben elkészüljünk – talán éppen az ünnep lényegét takarja el. Amennyire tőlem függ, én nem hagyom, hogy így legyen.

Fodor Anna  

Álmaim karácsonya

Külföldön élő lányommal töltöttem életem legboldogabb ünnepét. Egyszer, több évvel ezelőtt, Németországban töltöttük férjemmel a karácsonyi ünnepeket. Lányom meghívott és mi örömmel és nagy izgalommal fogadtuk a meghívást.

Az ünnepnek ott éreztem igazán az ízét, a hangulatát. Megérkezésünk estéjén kint voltunk Kölnben a nagy karácsonyi forgatagban. Azok a fények, a kivilágított Kölni dóm, tengernyi boldog ember! Forralt borral a kezemben csámborogtam egyik bódétól a másikig, ahol a kézzel készített ajándéktárgyaktól a gyömbéres sütiig mindent megtalálható volt. Még éjfélkor is a boltokat jártuk, de nem azért, hogy vásároljunk, csak a hangulat kedvéért. Éjjel hazaérve bekaptunk pár falatot, ami nem is volt lényeges, csak a beszélgetés egy pohár vörös bor mellett.

Másnap sokáig aludtunk, délben volt a reggeli, majd elkezdődött a készülődés. A fiúké volt a fenyőfa előkészítése és díszítése, a lányoké a főzés. A kandallóban ropogott a tűz, mécses égett mindenhol. Sürögtünk, forogtunk, de közben beszélgetünk és nagyokat nevettünk a régi karácsonyi emlékeken. A lányomnak volt a legnehezebb dolga, mert neki minden mondatot fordítania kellett. A párja nem beszél magyarul, mi pedig nem beszélünk németül. A hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor „megérkezett a Jézuska”. Mint a gyerekek, olyan kíváncsian bontogattuk az ajándékokat, majd nagy ölelkezés, puszi és szeretet. Boldogok voltunk, mámorosan boldogok, mindannyian. A karácsonyi vacsora hosszan elnyúlt, no nem a fogások száma miatt, hanem a beszélgetés és az utána következő játék miatt. Uno kártyával játszottunk hajnalig. Ehhez nem kellett nyelvtudás.

Álmaim karácsonya igenis már valóra vált. Ez a karácsony volt a legszebb, boldog voltam, mint még soha.

Meg is tanultam németül: Frohe Weinachten! Boldog karácsonyt!

Vica

Nincs karácsony szárma nélkül

Az ötvenes évek első éveiben történhetett az, amire élesen vissza tudok már emlékezni. Akkoriban nagy hó volt karácsonykor, alig tudtunk szüleimmel az éjféli misére elmenni a templomba. Csikorgott a hó a lábunk alatt, apukám többször a nyakába ültetett, hogy ne fáradjak el annyira. Nagy öröm volt ez nekem. A karácsonyfa, ami otthon várt bennünket a hideg utcai szobában, a számomra titokzatos templomba menetel, a nyakig érő hó, amiben a sok ember mind a templom irányába menetelt.

Az istentisztelet nem hagyott bennem emlékeket, annál inkább a hazafelé út a templomból .... Apukám egész úton azt mondogatta anyukámnak: Na, most hazaérünk és fölkeltjük a szármát (szármának nevezik felénk a töltött káposztát). Mit csinálunk? Fölkeltjük? Miért alszik a szárma? Ezen gondolkodtam egész úton, aztán hazaérve megoldódott a szárma rejtélye. Mielőtt elindultunk volna a templomba, anyukám a már kész töltött káposztát a fatüzelésű sparheltre tette, és mire hazaértünk meleg volt, és finom illatok szállongtak a levegőben. Akkoriban december 24-én böjtöt tartottak, húst nem szabadott enni, így érthető volt apukám áhítozása a szárma után. És tényleg fölébresztettük, azaz asztalra tettük az "alvó" szármákat, és éjjel egy óra körül jól bevacsoráztunk belőle, ami mai gondolkodásunk szerint esztelenség volt. Mennyeien finom volt, semmi bajunk nem lett tőle, és közel 70 évesen ez maradt az egyik legmaradandóbb emlékem.

Azóta is imádom a szármát, anyukám halála után én vállaltam fel az elkészítését, és nálunk nincs karácsony szárma nélkül, az egész család számít rá. Drága unokám pár évvel ezelőtt kinyilatkoztatta: Mama, szárma és bejgli, no meg zserbó nélkül semmit sem ér a karácsony! Mennyire igaza van! Az idén is megfőztem, sőt az unokám is részt vett az elkészítésében, hogy megtanulja a módját. Ügyes fiú, jó érzéke van a főzéshez, folytatódhat a családi hagyomány.

Hasonlóan finom falatokat és boldog karácsonyi ünnepeket kívánok  kedves blogtársaimnak és olvasóinknak!

Brigitta