Fejkendő, hócipő és tréningnadrág

Drága barátnőm, Fodor Anna olyan érzékletesen írta le a falusi telek hangulatát , hogy szinte ott éreztem magam a szobájukban, ahogy olvastam, és eszembe jutottak róla a városi gyerekkorom fagyos telei.

A lakást mi se tudtuk kifűteni, pedig a téli tüzelőt még nyáron megrendelték a szüleim. Éveken keresztül a tüzelőszállítás volt a nyár nagy, előre gondosan megtervezett eseménye. A felnőttek, a szülők és a nagyszülők szabadságot vettek ki a szállítás napjára, a kézikocsitól a pincéig felügyelték a tüzelő behordását. Télen aztán estig mindannyian a lakás központi helyiségébe, a hallba húzódtunk, aludni meg bebújtunk a hideg szobában a dunyha alá. Anyukám sokszor lehozta a padlásról a mosás után ott kiteregetett és merevre fagyott flanel hálóingeket, pizsamákat. Meg kellett várni, amíg valamennyire kienged belőlük a jég, hogy aztán a szobában kiteregethessük a formátlan ruhadarabokat. A hall sarkában a henger alakú piros vaskályhán egész este sziszegett, párolgott egy fazék víz.

Reggel az óvodába induláshoz a magas szárú cipőmre gumi hócipő dukált, a tréningnadrágra meg a meleg pulóverre télikabát, a fejemre kendő – hol volt akkor még a pihekönnyű, cipzáras, steppelt téli dzseki, meg a hótaposó? A magas szárú cipőt egészcipőnek hívtuk, a hosszas fűzögetés-kötögetés után a fűzőt még egyszer körbe kellett tekerni a boka körül.

Hét végén gyakran kirándultunk rokonokkal, barátokkal a budai hegyekbe. Az itt látható fényképek a nyaralóhoz tett „kirándulás” emlékei, rajtam világos fejkendő van. (Óvodás koromban a nyaralót csak kívülről lehetett megnézni, mert a háború után önkényesen bele költözött egy család; 12 évbe telt, mire ki lehetett tenni őket.) Apukám sokszor csúszott le velem, később aztán persze az öcsémmel is a lejtős utcán a szánkóval. A hóemberhez otthonról vittünk 2 széndarabot. Sokat hógolyóztunk az utca végében kezdődő réten, ahol a csoportkép is készült a családról, meg a barátokról.

Lujza