Unokáimat három éves korukban vittem először bábszínházba, majd később gyerekszínházba, sőt már igazi színházban is jártunk. Be kell valljam, hogy nemcsak az ő, de a magam kedvéért is járunk előadásról előadásra. Annyira élvezzük mindannyian ezt a közös programot (mindig csak az egyik unokát viszem), hogy alig várom a következő alkalmakat. A fővárosban lakva sok a lehetőség. Legtöbbször a Kolibri gyerekszínházba járunk, de  sok „felnőtt” színháznak is vannak gyerek darabjai,  így jártunk már a Játékszínben, a Radnóti Színházban és többször a Thália Színházban is.

Legutóbb egy újabb fergeteges színházi élményünk volt a tízéves unokámmal: a János Vitéz című darabot láttuk a Kolibri színházban.  Kellemes meglepetésben volt részünk. Én arra számítottam, hogy a Petőfi költemény valamilyen átdolgozott változatát fogjuk látni, és nagy örömmel tapasztaltam, hogy a szereplők az elsőtől az utolsó szóig végigszavalták ezt a klasszikusnak számító költeményt. A remek színészi alakításnak és a sokféle ötletnek hála Petőfi veretes sorait remekül értette az unokám és a tapsviharokból ítélve a többi nézőpalánta is. A gyerekek képzelete két oldalról van megtámogatva, miközben a kosztümös ruhába ötözött szereplők eljátsszák a szerepet, egy kis bábszínházi előadás is folyik a színpadon, mely a messzebb ülők számára kivetítve követhető. A hangulatot néptánc elemek és klasszikus  zenei, valamint népdal elemek  fokozzák, mindezt ízlésesen, nem harsogóan.

Nem véletlen, hogy idestova több, mint másfél évszázada ejt rabul időst és fiatalt Petőfi romantikus, sodró lendületű, szárnyaló meséje, ahol a jó elnyeri jutalmát és a rossz, méltó büntetését.  A hagyományos meséken nevelkedett gyerekek boldogan tapsoltak a végén Jancsi és Iluska egymásra találásának, bár az erőszakos, harci  filmeken edződöttek talán kicsit csalódottak voltak.  János Vitéz ereje, hősiessége és charmja nemzedékek óta elbűvöli  az olvasót/nézőt, és engem is gondolkodóba ejtett, hogyan tudott ez a 19. századi  figura ilyen csodálatosa módon életszerű és elragadó maradni a mai napig. Bár az előadás után unokám éppen nem volt beszélgetős kedvében, az előadás alatt arcáról sugárzó elragadtatása és lelkes tapsa eléggé beszédesek voltak.

Hogy valamiképpen nyoma maradjon ezeknek a programoknak, mindkét gyereknek van egy színházi naplója. A tízéves Lilla unokám már négy éve vezeti a naplót, amelybe az előadás szórólapját ragasztjuk be feltüntetve a dátumot, sőt  olykor egy rajzot is csinál hozzá. A hatéves Panni, aki még nem tud írni, lelkesen vágja ki  a képeket a szórólapokról és egyelőre én írom hozzá a dátumot és a színház nevét, ha nincs a szórólapon. Néha azért egyéb programok, vagy fényképek is bekerülnek a naplókba,  melyeket én őrzök a mesekönyvek között a játék polcon.

A színházba járásnak apró rituáléi is vannak. Természetesen szép ruhába öltözünk, kis táskát viszünk víznek, hogy legyen, ha megszomjaznak és a helyszínen hosszú sorbaállással  perecet vásárolunk. Az is a program része, hogy földalattizunk és villamosozunk egyet, és az idősebbnek a jegy automatából jegyet vásárolunk. Előfordul, hogy előadás után még elmegyünk a Blahára kürtős kalácsot venni. ami nagy kedvence mindkét gyereknek. Az előadások általában délelőtt vannak, és olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy hobbi szakács Nagyapa vár bennünket otthon az ebéddel, melynek részleteit előtte részletesen megtárgyaljuk, hogy csakis a kedvenc étel kerüljön az asztalra.

Több előadást meg is örökítettem posztként az elmúlt években, a Bárány Boldizsár és a Bors néni, valamint egy szegedi bábszínházi előadás részletei kerültek be a blogba, remélhetőleg sokan kedvet is kaptak a megtekintésükre.

Fotók: A Kolibri Színház János Vitéz című darabjának képei a színház honlapjáról

Cecilia