Egy csöppet sem babonás háziasszony füstölgései.

Magam sem tudom már, hogy babonás vagyok - e,  vagy sem. Szerintem nem. Ennek ellenére hiszek abban, hogy ahogyan kezdődik a hetem, amilyen a hétfői napom, olyasmi lesz hét napon át. Minden reggel, úgy hétfőn is, az előre tervezett munkáim, programjaim mellett valamiféle várakozással telve nézek a nap elébe. Természetesen nincsenek illúzióim, csodákra sem számítok, de várok valamit, ami örömmel tölt el, ami megszínesíti a napomat.

Többnyire nem hiába  várakozom, a mindennapok kis csodái, amelyek a természet munkálkodásából adódóak (fák, virágok, madarak, kutyunk megnyilvánulásai), egy emberi mosoly, egy kedves szó … Az ember alkotta dolgok is ilyenek, amelyek kényelmünket szolgálják, pénzünkön megvásárolhatók, és fellelhetőek háztartásunkban, megkönnyítik életünket. Addig, míg működnek. Addig annyira természetes, hogy vannak. De ha nem működnek, vagy mert elöregedtek, vagy bármilyen oknál fogva megadták magukat, „ennek kampó”,  „annak reszeltek”, azt ki – ki habitusa szerint  éli meg, de semmiképpen nem örömteli mosollyal az arcán.

 Optimista ember lévén, ezen a hétfőn is, reggeli kávézás közben átgondoltam teendőimet, frissen, üdén néztem  a nap elébe. Szükségem is volt az előbbiekre, mert hamarosan kiderült, hogy a mosogatóm lefolyójának kampec. Eldugult. Ismerős a dolog, két évente csinálja velem, amikoris  szerelőre van szükség, aki 1,5 – 2 órás munkával végigfúvatja szerkentyűjével az egész rendszert. A mosoly ugyan lehervadt az arcomról, azért megadóan nyugtáztam magamban, hogy igen, ez várható  volt, már megint eltelt bőven két év. Így hát a következő teendőm, ha nem is tánclépésekben, a telefonomért menetel volt, a vízvezetékemhez értő mester felhívására. Kaptam kézbe a mobilomat, pötyögtetém a számot, de „nem vette be”. Sötét volt az egész. Nyomogattam a gombjait, se kép, se hang. – Biztosan lemerült – gondoltam én, tevém töltőre. Ugyanaz az állapot. Majd rájöttem, hogy a kis telefonom megadta magát, kimúlt.  Optimista lévén ugye, még mindig nem  kapott el az ideg (annyira). Hiszen kiszolgálta már a magáét a 8 év alatt, jó társam volt. Nincs semmi baj, nyugdíjba küldöm, megérdemli, valamelyik nap pedig irány a szolgáltató és valószínű egy új készülék vétele, és ha már ott vagyok, a lejárt telefonos/internetes hűség-csomagomat is megújítom – elmélkedtem magamban.

Ezenközben jutott eszembe, hogy hétfő van. – Na ne! Nehogy ilyen legyen már az egész hetem! – morfondíroztam. Gyanús a dolog. Ezer és egy más dolgom feledtette velem babonás gondolataimat. De ott motoszkált bennem, hogy vajon mi lesz a következő még e héten? Azért nem hangoltam le (annyira), még mindig azt mondogattam magamnak, hogy, c’est la vie (ilyen az élet), és, hogy ugye „ami elromolhat” az el is romlik „ (Murphy törvénye).

Nos, a sor folytatásaként még „bejött” egy-két dolog. Hét közepe táján, szintén a mosogatóm területén, a bojler meleg vize tűnt el, azaz kialudt  a bojler lángja. És  bizony nem tudtam begyújtani a lángot. Csííííííz ! - mosolyra majd a fülemig húztam számat, nehogy valami olyan csússzon ki rajta, amit megbánnék. Időhúzásnak sem volt rossz e kényszeredett örömködés, mert eszembe jutott, hogy igen, hát persze, a gázszerelő sem volt  nálunk lassan már egy éve. Illene meginvitálni kis lakomba. Addig melegítek vizet a mosogatáshoz. Ha belegondolok, gyerekkoromban sem folyt a meleg víz a csapból. Anyukám és mások  mégis elmosogattak.

Már csak azért is esett az eső a napokban, hogy az égiek, a házfalamon végigfolyó víz által felhívják szomszédjaim figyelmét, ők meg az enyémet, a házam hátulján lévő ereszcsatornám kilyukadt elemére. Remek! Nézek ki a fejemből és egy régi sláger dallama cseng a fülemben : „nem vagyok ideges….” .

A következő napon nagyobb bevásárlásra készültem, szokásosan autóval. Minden indulásra készen állt. Nagykapu nyitva, szatyrok a kocsi ülésen, én az autóban. Indítottam  a kocsit. Semmi. Ennek ennyi, kampec, ennek reszeltek. Az akku lemerült. Csakúgy, magától. Előző héten volt nagy szervizen, az akku vadi új (pár hónapos), nem felejtettem égve rajta semmit…..

Egészen jól bírtam az e heti „baj nem jár egyedül” gyűrődését. Otthonomban mesteremberek:  vízvezeték-tisztító, autószerelő,  gázszerelő, internet-telepítő/szerelő,  bádogos adták kézről kézre a kilincset egymásnak. Mi lenne ha hívnám  a kéményseprőt is? Nem babonából, csakúgy, idén még ő sem járt nálunk. Munkájára ténylegesen szükség lenne, és legalább elmormolhatnám magamban, halkan, gombot keresve ruházatomon a  „ kéményseprőt látok …” versikét.

Izzy

Ha megtetszett a blogunk, csatlakozz a Facebook közösségi oldalunkhoz, ahol egyéb érdekességeket is találsz és értesülsz a friss bejegyzésekről.  Csatlakozáshoz

katt ide

Mentés