Egy közösség részének lenni jó!

Az úgy kezdődött hat évvel ezelőtt, hogy indítottam egy blogot. Így hangzott  a 2010. május 27-én kelt, első poszt:

Küzdök az elnevezéssel. Minek is nevezzem azokat, akikhez szólni szeretnék, illetve akik közé magamat is sorolom. Idősek? Öregek? Ezüst korúak? Őszikék? 60+? Valahogy egyik sem tetszik. Kitaláltam egy nevet. Mondjuk hívjuk magunkat régiségeknek. Hogy tetszik ??? Olyan megmosolyogtató, ugye? Ha igen, akkor pont jó, mert azt szeretném, ha nem keseregnénk, hanem mosolyognánk magunkon. Ha nem szégyelnénk a korunkat, hanem elfogadnánk, sőt akár örülhetnénk is neki. Találjuk ki, hogy mi is a jó benne (mert a rosszat ugye nem kell kitalálni). És találjuk ki, hogy hogyan lehet élvezni, széppé tenni, - ha még előtte vagyunk - megtervezni. Érezzük jól magunkat együtt - más korosztályokat nem kizárva - mert hát nekünk mégiscsak megvannak a magunk élet helyzetei, gondjai és örömei. Erről szeretnék írni és erről szeretném mások gondolatait is olvasni."

Azóta hat év telt el, 14-re bővült a blogban író régiségek száma. Úgy gyarapodtunk mint egy kis-gömböc. Mindig újabb barátok, rokonok, majd olvasók csatlakoztak hozzánk szerzőként, és mindannyian megtapasztalták az írás és a közösségi lét nagyszerűségét.  Összesen mintegy 800 posztot írtunk eddig és a facebook csoportunknak több, mint 3900 kedvelője van.

Az ország különböző részeiben lakó bloggerek  évente legalább egyszer találkozunk (két külföldön élő bloggertársunk sajnos nem tud ezeken az összejöveteleken résztvenni). Legutóbb idén ősszel találkoztunk, ahol többek között azt is megünnepeltük, hogy idén áprilisban a hónap közösségi blogja lettünk a Cafeblog bloggereinek szavazatai alapján.  Az a baráti érzés, ami a találkozásokon mindenkit hatalmába kerített, azt jelezte, hogy a blog az íráson kívül egy közösséget, a valahová tartozás, a közös siker érzését is nyújtja számunkra.

Számomra a blog egy éltető közösséget, napi feladatot, sikerélményt, kihívást jelent. Egy helyet, ahol írásaim megjelenhetnek, ahol kíváncsiak a gondolataimra. Ablak a világra, ahol "régiségként" is alkothatok valami hasznosat, ahol „kvázi” munkatársi közösségben lehetek szeretett emberek között.

Cecilia

Blogtali 2016

A bloggerkedés pozitív élményeket ad

Vica vagyok és szerencsés, hogy a Régiségeknek  blogger közösségnek tagja lehetek.

Nem gondoltam volna, hogy egy Fecebook oldal  rendszeres látogatása oda vezet, hogy egyszer tagja leszek egy szuper csapatnak. Én, mint az egyik kakukktojás, nem régi ismeretség, nem iskolatárs, nem egy baráti társaságból kerültem a közösségbe, hanem csak úgy a messzeségből és földrajzilag messziről.

Szeretünk a régi időkre visszaemlékezni, nosztalgiázni, retró dolgokat feleleveníteni és közben kíváncsivá tenni másokat. Ez a kíváncsiság hozott össze engem is, a jó humorú, barátságos társasággal. Ez egy jó kis csapat. Jó dolog minden nap leülni a géphez és az éteren keresztül érezni, hogy vannak jó barátaim. Igen barátságok is kialakultak a közel két év alatt, melyet a blogger találkozó alkalmával ápolunk és személyessé teszünk. A találkozás újra és újra közelebb hoz egymáshoz bennünket.

Így volt ez évben is, amikor Budapesten a kíváncsiságom kielégítésére megtekintettük egy érdekes, nem mindennapi helyet, ahová álmomban sem gondoltam, hogy eljutok. Az ősz folyamán két blogger barátnőm több száz kilométert utazott gyönyörű hegyvidéki lakókörnyezetembe, hogy együtt barangoljunk pár napig a mesés északkeleti hegyekben. Még fel sem dolgoztuk az együtt töltött élményeket, de már meghívást is kaptam újabb élmények begyűjtésére. A napfény városába lettem invitálva, melynek szívesen fogok eleget tenni.

Hogy mit ad nekem a mindennapi bloggerkedés, időnként az írogatás? Hát mindent, ami az élet showjához kell. Vicceset, szomorút, édeset, savanyút, búfelejtőt, világra ablakot nyitó ismeretet, ami boldoggá tesz. Javítja az életminőségemet, pozitív élményeket ad, és arra sarkal, hogy gondolkodjak újabb és újabb élmények megírásán. Ez karban tartja az agyamat, a memóriámat.

Közösséget formálunk, kedélyesek vagyunk, mi  nők,  anyák, és nagymamák, akik derűsen néznek előre, de visszafelé is.

Vica

Az írással feledésbe merült kreativitásomat vadásztam elő

Két éve írogatok a blogba, és ez elkerülhetetlenné tette, hogy megtanuljam az internet csínját-bínját. Tanulási folyamatom most és mindörökké tart.  Az írással, mely szenvedélyemmé vált, rég feledésbe merült kreativitásomat vadásztam elő.  Örömöt szerez az önkifejezésnek ez a formája. Minden téma felvetődése, gondolataim megfogalmazása, majd megosztása szellemi izgalmat okoz, egyben önismerethez vezet, mivel újra élem, sőt átértékelem, idősebb, tapasztaltabb énem rostáján átengedem a velem történteket.

Boldog vagyok, amikor gyerekkori ismerősöktől, barátoktól visszajelzést, kommentet kapok a közös emlékek felidézésekor, sőt ők is hozzáteszik a saját érzéseiket, mosolyogtató kalandjaikat. A blog által mintegy naplószerűen rögzíthetem életem fontos mozzanatait, családommal kapcsolatos örömeimet, fájdalmaimat. Ezzel emléket állíthatok őseimnek, eltávozott szeretteimnek.

Mint egyedül élő Régiségnek nagyon fontos az a véleménycsere, társalgás a legkülönbözőbb témákban, amit blogunk mozgalmas élete ad napi szinten az éteren keresztül. Bloggertársaim kivétel nélkül jóindulatú, intelligens emberek, akiknek humort sem nélkülöző pozitív életszemlélete, nyitottsága, humanitása példát mutat. Írásaikon keresztül betekinthetek az én városi életformámtól eltérő létezésekbe, régi falusi dolgos, küzdelmes életekbe, másoktól új recepteket, háztartási praktikákat kapok.

Végül, de nem utolsósorban virtuális ismeretségből igaz barátokat szereztem, akik sokszor nagyobb érdeklődést, bíztatást, támogatást adnak blogbeli munkámban, mint családom tagjai.

Köszönet mindenért!

Annaróza

Blogtali 2014

Mintha egy nagy család lennénk

Internetezem. Elég sokat. Jórészt a közösségi oldalamon, ismerőseim által megosztott posztokat nézegetem. Így akadtam rá egy blogra, amely felkeltette érdeklődésemet. Habozás nélkül rákattintottam, elolvastam, és miután tetszett is, lájkoltam.  Szokásomtól eltérően egy-két mondattal kommenteltem is. Ártatlan, hétköznapi, befőzéssel kapcsolatos hozzászólásom volt. Szerintem. Nem így gondolta az oldal szerkesztőnője. Kérésére a kommentből írás lett. Az első blogírást követte a többi. Az oldalon való jelenlétem és írásaim következménye lett a közelebbi ismeretség kialakulása a már régebben itt munkálkodó  bloggerekkel. Az okos, kulturált, nyugodt légkör, az egy hullámhosszon való sok beszélgetés során  barátsággá fejlődött ismeretségünk. Bár a barátság egy ideig csak virtuális barátság volt, mégis annyira valószerűnek tűnt  a „hiteles” profilképeink, fényképeink, őszinte chateléseink révén, mintha ténylegesen ezer éve ismertük volna egymást. Egy olyan közösségbe csöppentem, amire éppen akkor, és ott olyan szükségem volt, mint egy falat kenyérre. Az őszinte megnyilvánulás, egymás iránti  tisztelet, megbecsülés,  bizalom jellemezte és jellemzik ma is ezt a kis közösséget.

Mindezeket  megerősítette az első személyes találkozás, a blog szokásos évi összejövetelén, amelyre egy pesti, belvárosi hangulatos étteremben került sor. Bárki ismeretlen meg nem mondta volna, hogy mi, ott, és akkor, néhányan, életünkben először találkoztunk egymással. Úgy beszélgettünk, csevegtünk,  mintha egy nagy család lennénk. Ezt követő héten, egy hegyvidéken élő bloggertársunk a lakhelyére invitált bennünket hosszú   hétvégére. Néhányan, túrakedvelők eleget is tettünk ezen meghívásnak.  Az együtt töltött napok  felejthetetlen emlékeim közé tartozik. „Régiség” lévén (koromat tekintve) megtapasztaltam egyet és mást, tudom, ritkaság számban található olyan kis közösség, amely ennyire „egy húron pendül”, amely tagjai ennyire tudnak örülni egymás sikerének, segítik, biztatják egymást.  A véletlen sodort közéjük, amikor éppen a legnagyobb szükségem volt egy ilyen elfogadó-befogadó, munkájukat, egymást tisztelő, becsülő közösségre. Célom, feladatom, munkatársaim, új barátaim lettek, akik tisztelnek, becsülnek magamért, munkámért. 

  Izzy