Hová lettek a parittyavégre való verebek?

„ Mi az?” – kérdezte Vén Rigó.

„ Tavasz” – felelt a Nap

„ Megjött?” – kérdezte Vén Rigó

„ Meg ám” – felelt a Nap

                                             (Szabó Lőrinc : Tavasz)

Meg ám, itt van bizony, „legeltetem” szemem birtokomon, miközben mélyet szívok a friss tavaszi levegőből, élvezem a nap langyos melegét, gyönyörködöm az előbújó ibolyák színpompás, lila ruhácskáiban, hallgatom a rigó füttyentését, madárkák vidám csiripelését. Öreg csontjaim, fiatalos lelkem bizsergetően fogadják az újjászülető természetet.

 Mégis, mintha  valami nem lenne rendjén. Hmmm … Nézelődőm szerteszét udvaromban. Valami hiányzik. Valami még hiányzik… Hát persze, téved szemem pillantása a japánbirs bokrára. Nincsenek. Nem jöttek. Pedig fakad a bokor. Egy szál se, annyi sincs. Ilyen még nem történt. Lehet idén mégiscsak virágba borul a japánbirsem? Fel tudja  ölteni azt a gyönyörű rózsaszín ruháját? Nem merem végiggondolni. Túl szép is lenne. Vajon hova tűntek? Hova tűntek azok a százával e bokron üldögélő és a bokor rügyeit utolsó falatig bekebelező, madárijesztőt fülsiketítő csiviteléssel kinevető,  semmibevevő, szürke kis egyedek?

Azok a parittyavégre valók? Merthogy hányszor gondoltam én már, hogy biz’a parittyát készítek... Persze sosem került rá a sor, amiután persze szegény bokor egy fia rügy és bimbó nélkül hajtotta zöld leveleit egész idényben. Nem tudom a választ pontosan, de valószínű a fagyos téli napok megtizedelték őket. A napokban azért már 2-3 megjelent fajtájából. Azóta is előfordul, néhányuk ott csücsül az ágakon, de szó nincs sokaságról, hangos csivitelésről. Rügyfalatozásról annál inkább. Nem is „zaklatom” őket madárijesztővel, bár számukra inkább viccesnek minősülő valami, mint zaklatás egy általam, seprűnyélből készített elrettentőnek szánt bábu. Szóval, tényleg itt a tavasz. Megjelentek ők is.  A latinul passer domesticus névre hallgató,   általunk ismertebb nevén:  a veréb.

A „soha nem csinálok többé veteményest” őszi felkiáltásom a bizsergető tavasz érkezésével elszállt, mint a füst. Mert nem bírtam ki. Nem bírtam ki, hogy  a boltban a kis kicsomagolású zöldborsónak ellenálljak. Pont ennyi, ez a nekem való adag, ott állt a polcon. Hátat fordítottam neki, hogy ne is lássam. Tébláboltam háttal a csomagnak, mígnem egy hirtelen fordulattal felkaptam és kosárba tettem.  Otthon meg a jól felásott, melegedő földbe  dugtam. Így a „sose lesz veteményesem” „csak ezt a kis zöldborsót elvetem„ ténykedésemmel kezdtem megcáfolni. Fiamék nagy derültségére, „de ugye krumplid nem lesz?” –kérdéssel megspékelve. Mert már arról is beszámoltam nekik,  sőt, meg is mutattam, hogy bizony 26 bokorra való abból is a földben leend. Zöldhagymát idén folyamatosan, „konténeresen” tervezem, ahogyan a facebookon biztatnak.

Mindenesetre  a tavaszi zsongás elárasztott testestől-lelkestől. Kapirgálok továbbra is a magam módján laikusan, naivan.

Izzy