Életünk a ballagások sorozata

Fülemben a régről ismert dallam szövege: Ballag már a vén diák, tovább, tovább…..Már nem is gyermekeim, hanem unokáim ballagása alkalmával élem át egykori emlékeimet.

Úgy tűnik, hogy a ballagási szokások kibővültek: a legfiatalabbaknak, a kis bölcsiseknek is rendeznek ünnepséget, akik  legszívesebben szüleik ölelő karjaiban megpihenve élik át ezt az ünnepséget.

Képzeletem végigszáguld a legelsőtől a legutolsó ballagásig, amikor a „ballagó” kénytelen segítséget is igénybe venni.  Az utolsó ballagás már egy másik hazába visz, - az örökkévalóságba.

Mondhatni, hogy életünk ilyen módon a ballagások sorozata: óvodából, iskolából, majd mint érett diák az érettségivel, vagy a főiskoláról,  egyetemről egyenesen a nagybetűs életbe, ahonnan már a végső állomáshoz érve nincs több ballagás. Ám ezek az életszakaszok ballagásokkal tűzdelve örökké emlékezetesek maradnak minden ember számára.

Még akkor is tisztán él emlékezetében, amikor már négy szemen át tekint a régi felvételekre, melyek kisgyermekként, majd a változások közepette tükrözik a meghatározott idő szereplőit, valós mivoltukban. Az is előfordul, hogy nem sikerül visszaidézni a volt társak nevét, bár a velük kapcsolatos emlékképek élesen előtolakodnak, furcsa módon jobban megmaradnak.

Az is csodálatos, amikor az unokákban saját fiatalkori vonásainkat véljük felfedezni. Ilyenkor büszkeség dagasztja keblünket, hogy lám, ő hozzánk tartozik, látnivaló, hogy életünknek van folytatása. Ez a tény még hangsúlyozottabbá válik akkor, amikor az a drága leszármazott élete céljaként valamelyik nagyszülő foglalkozását önként választja. Ez esetben az átélt tapasztalatok birtokában még bölcs tanácsokkal is elláthatja utódját. A folytonos változások közepette is mindig akadnak örök értékű tanítások az életben, melyeket érdemes figyelembe venni.

A többszöri ballagások, mégis „egyszeriek” azaz egyediek, mert egyszer ballaghatsz mint óvodás, iskolás, és így tovább, tehát ezek vissza-nem-térő alkalmak. Ezért is méltó azokat ünnepeink közé sorolni, mint életünk előadásait, melyeket csak egyetlen egyszer játszhatunk el.

Ha már nem mi vagyunk főszereplői a ballagásoknak (mert mi már elballagtunk), csupán résztvevői, csodálói, megkönnyezői, abban az esetben vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy sikerült megélnünk hasonló, magasztos pillanatokat, ahol utódaink jövőképe már körvonalazódni látszik.

Ha az utána következő küzdelmeiknek nem is lehetünk szemtanúi e földön, akkor majd odafentről követjük, és az éteren át küldjük feléjük jókívánságainkat, melyeket bizton remélünk, hogy megfogannak!

Zsazsa