Drámák és tragédiák elevenednek meg a roncstelepen

Már évek óta kísért az impresszió, ami akkor ért, amikor átautóztam a rámpán, keresztezve a vasúti vágányokat. Lent jobbra van egy roncstelep, ahol autóroncsok várják végső sorsukat. Lehet, hogy egy-két alkatrészük még használható, ám ettől függetlenül is betelt életük, ami vagy koruknál, vagy sorsuknál fogva részükre eldöntetett. Valahogy hozzánk nőttek ezek a járművek, még akkor is, ha már nem használhatjuk őket. Sok dologgal, személyes tárggyal vagy akár egy környezettel, emberekkel is így vagyunk. Már ha nincsenek is, szeretettel emlékezünk rájuk. Ki tudja feledni az első autóját - aminek akár nevet is adott –, amivel sok szép és hasznos utazást tett. Valahogy ezek a járgányok hozzánk kötődnek, és emlékeinkben velünk vannak. Az, hogy mi lett a sorsuk, esetleg már nem tudjuk, mert időközben megváltunk tőlük, vagy éppen – és ennek itt most nagy szerepe van – talán baleset vetett véget az ő, és a benne utazók életének is. Ez utóbbi az, ami emlékezésre és írásra késztetett.

Közeleg az este, és a roncstelep kapuját is bezárják, vége a napnak. Csak a kutya marad a telepen – most már láncai nélkül – szabadon, mintegy riasztásként, hogy megvédje a területet. Ilyenkor sötétedés után már minden elcsendesül, és az út forgalma is alábbhagy. Néha még a helyi buszok fordulnak egyet kifelé és a város felé, amúgy nyugalom uralja a környéket, legfeljebb egy-egy vonat zakatol el, fent a töltésen.

Elképzelem a roncstelepen heverő autók sorsát, utolsó útját, mielőtt ide kerültek. Szinte megelevenednek történetek, drámák és tragédiák, amikor lenézek a roncs autókra.  Elképzelem, hogy sűrűn összezsúfolt események történetei vannak itt egymásra, vagy egymás mellé rakva. Ezek pedig magukért, maguk helyett beszélnek. Beszélnek egymással, üzennek nekünk, meg ki tudja hova és kiknek is, mert hogy történeteik sokfélék, a tragédiáik egy-egy családot és sokakat rendítettek meg.

A feltámadó szél megnyikorgat egy-egy lemezdarabot, ám ezek mögött a hangok mögött rejtett üzenetek, beszélgetések támadnak, amit csak a roncsok hallanak ki a zörejekből. Minden hang az esti szélben, akár fémesen cseng, akár tompán, az utolsó útjának utolsó pillanatára emlékezik, emlékeztet. Arra az ütközésre, borulásra, amely megpecsételte sorsát. Ilyenkor este jön el minden nap az emlékezés ideje. Ekkor kelnek szárnyra a roncsok emlékei, mint gondolatok, az utolsó pillanat emlékei ekkor - minden este – felidézik azt az utolsót, és egymásnak elmesélik. Másról már nem is tudnak szólni.

A sárga kocsi utolsó képe a világból egy szembe jövő dudáló kamion volt, a kék autó egy fát látott, míg a szürke csak az út-menti árok zöld füvét, de amikor megfordult, egy fecske is elrepült felette. Nem úgy a diszkósok kocsija, amely dölyfösem szelte a kilométereket, mígnem megcsúszott a kanyarban. Az ő lámpái egy denevért vettek észre mielőtt kialudtak volna.

Mindig csak az utolsó kép a világból, mindig csak az, ami megmaradt örökre, s minden este ezt üzenik, mondják, mesélik el egymásnak a roncsok ott a telepen. Néha jön új lakó is, aki még nem szokta meg az esti beszámolókat, de aztán ő is csatlakozik a többiekhez új, végső történetével. Ő is csak az utolsó képet meséli, de ez mindennél rettenetesebb, mert a szemközt jövő kocsi sofőrjének riadt tekintete volt az, amit utoljára látott.

Időnként lelkek is jönnek a kocsikhoz, és ekkor egyenként útra kelnek, hogy elzarándokoljanak az utolsó útra, az utolsó kép helyszínére. Itt-ott egy-egy kereszt vagy emléktábla virággal vagy anélkül emlékeztet arra az utolsó képre a világból. Itt megállnak némán, emlékezve, megnyugodva, mintha más vágyuk és céljuk nem is volna. Sokáig tart a látogatás, míg egy arra jövő autó meg nem zavarja az intim csendet. Aztán mennek vissza a telepre, és másnap estig senki sem szól semmit. Csak az út-menti keresztre és emléktáblára gondolnak, amelyek értük, utolsó világbeli képeik emlékére emeltettek, és maradtak – talán másoknak is – mementó gyanánt az út mentén.

Gondoljunk azokra, akik az életből azon a helyen látták az utolsó képet, amely, mint a legvégső kísérte őket el az örökkévalóságba!

          János