A műtermi beállításoktól a szelfiig

Korábban megemlékeztem családom strandolási szokásairól, majd öröklődő munkaszeretetéről nagyszülőkig visszamenőleg. Ezúttal a családi fotózás történetét mutatom be.

Elődeim a kamera előtt már a 19. század végén pózba vágták magukat, ékes bizonyítékait rám hagyva jeles pillanataik megörökítési vágyának. Ez természetes emberi igény, mivel halandók vagyunk. Ki ne szeretne nyomot hagyni maga után az utódainak? Hálás vagyok nekik, hiszen néhányukat csak képekről ismerem.

Például dédnagyanyámat az 1800-as évek végén kapta lencsevégre egy műtermi fényképész, de ugyanígy apai nagyszüleimet is ilyen módon láthatom. Édesapám már saját géppel rendelkezett, fiatalemberként lelkesen fotózott. Mintha érezte volna, hogy lányára csak képekről fog mosolyogni.

Anyukám és anyai nagyapám is saját gépükkel exponálhattak, amikor engem délutáni sétára vittek egy évesen.

Apukám naplójából tudom, hogy milyen izgalommal várta a filmjei előhívását. Ki ne érezte volna ugyanezt az izgalmat a korosztályomból, amikor gyerekként hazaértünk egy-egy kirándulásról, és Pajtás gépünk 12 kockáját előhívattuk, vagy később házasságkötésünk, első gyerekünk születésének boldog pillanatait megörökítő fotókat először vehettük a kezünkbe?

Kissé még a gyerekkorba kalandozom: néhány barátnőmmel fotószakkörre is jártam az általános iskolában. Az ott tanultakat az egyik barátnőmék fürdőszobájában alkalmaztuk a gyakorlatban. A szükséges nagyítóberendezést, előhívó folyadékot, piros lámpát megértő szülei biztosították számunkra. Hálából kizártuk őket az előhívás idejére, hiszen nem kaphattak fényt a képek. A sok közös élménynek köszönhetően a mai napig barátok vagyunk, utazgatunk is együtt, néha unokástól, és messengerben küldjük egymásnak a jól sikerült digitális fotókat. Drága Nagyszüleim, és rég elhunyt Szeretteim! Ugye Ti nem is értitek, hogy miről beszélek ?!

No de kicsit előre szaladtam a történelemben. Férjemmel a 80-as évek elején egy orosz Szmena 8 tipusú „nagy teljesítményű” fotóapparátunk volt, amibe 24, sőt kapaszkodjatok meg! 36 db-os filmet is befűzhettünk. Nekünk kellett beállítani a fényviszonyoknak megfelelően, bizony az élesség nem mindegyik képet jellemezte. A gépre kapcsolható vaku segített a rossz fényviszonyok kompenzálásában (már amikor). Egy fokkal többet ért az automata fényképezőgép, ami nagyon kedvezett az én hiányos „szaktudásomnak”.

Csak kattintgatnom kellett, és örömmel tapasztaltam képeim hibaszázalékának minimálisra csökkenését. Csupán 2-3 darabot kellett kidobni a 36-ból, a többit albumba raktuk. Megjegyzem, hogy ebben az időben már diapozitívre is fényképeztünk. Aztán jött a filmkockák szétvágása, keretezése, majd a családi, baráti vetítés. Csodálatos közös alkalmak voltak ezek, ahol együtt nevethettünk a vászonra, vagy csak a falra vetített, kinagyított sztorikon.

Ekkoriban már mozgófilmet is tudtak készíteni, de mi nem rendelkeztünk sem filmezőgéppel, sem az utána következő videokamerával. Mégis a birtokunkba került néhány videokazetta, amit egy-egy ismerősünk készített, és náluk meg is nézhettünk a videolejátszón. Így máig őrzöm lányom balettvizsgáinak, valamint óvónőként a csoportjaim évzáróinak, farsangjainak videóit a 80-as, 90-es évekből. Természetesen haladnom kellett a korral, és beszereztem egy videolejátszót.

Ahogy a generációk követik egymást, úgy jöttek az életembe, életünkbe az egyre modernebb eszközök boldog pillanataink megörökítésére. Megszületett az unokám 2003-ban, de sajnos fél éves korától el kellett válnom tőle, mert Angliába költöztek a papához.

https://www.youtube.com/watch?v=JXDS7neL8UE&feature=youtu.be

Akkor még dolgoztam, és az egyik kolleganőm együttérzően tanácsolta, hogy vegyek egy kamerát, a lányom majd csinál felvételeket a gyerekről, a kazettát pedig elküldheti postán. Megfogadtam a tanácsot, és csak az ismerőseim a megmondhatói, hogy milyen sok felvétel készült az elmúlt 14 év alatt. Ezekből csak néhányat vett fel a lányom az első évben, aztán én lettem az operatőr, hiszen nekem volt fontos, hogy a látogatások után hazatérve gyönyörködjek Markuskám kedves mozzanataiban. A 2003-ban vásárolt Sony videokamera még egy súlyos szerkezet volt, kb. 10 évig bírta a strapát, de én se tudtam tovább a kezemben tartani. Mikor felmondta a szolgálatot, vettem egy sokkal könnyebb, digitális kamerát, ami hű társam minden utazásnál. A régebbit muzeális tárgyként tisztelem

Újabb korszak kezdődött, a helyigényes videokazetták után a sokkal csinosabb, vékonyabb DVD-k ideje. Megvettem a DVD-író készüléket, és a videokazettákról lemezekre írtam a felvételeket, egyidejűleg a gép beépített merevlemezére is. Így azon egy helyen megtalálható 14 év termése. Tavaly nyáron még unokám egyik kedvenc szórakozása és egyben közös programunk volt a babakori felvételek nézegetése.

A fejlődés töretlen és villámgyors. „Ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál meg?” Mára a DVD-lemezek is feleslegessé váltak, hiszen a majdnem 100 órás anyagot egyetlen külső adathordozóra /winchesterre/ is tudom, és fogom átmásolni. A modernnek gondolt digitális kamerám is divatjamúlt, mert a kártyáján lévő anyagot továbbra is másolnom kell a számítógépre. Apropó! 3 éve kezdtem internetet használni, mert szösszeneteimet blogunk számára be kellett pötyögnöm. Tableten tanultam autodidakta módon, ezért ő jobban a szívemhez nőtt, mint a laptop, igaz barátommá vált. Azt is bevallom, hogy egy-egy technikai malőr miatt idegeim néha táncot jártak, és járnak ma is, de mekkora sikerélmény, ha véletlen megoldódik.

 Fotózástörténetem utolsó állomása  is egyben a tablettel való fényképezés, bár nem nyújt olyan tökéletes képeket, mint a kamerám, de egyszerűbb „fellapozni” a galériáját. Tudom, hogy egy magas megapixeles okostelefon lenne a csúcs, de egyelőre megelégszem az én kis butusommal, amit arra használok, amire eredetileg kitalálták. Lányomnak okosa van, amivel közös szelfiket is készít ritka együttléteink során. Jóleső érzés, hogy igényli, benne legyek a telefonjában. Talán eljön az idő, amikor nézegetni is fogja jóanyját akár boldog, akár szomorú.

Végül ne feledkezzem meg arról sem, hogy a régi papírképeket digitalizálva a számítógépeken is meg tudjuk őrizni és egy gombnyomással kiválasztani a tárhelyből, sőt átröpíteni akár a világ másik felén élő rokonunknak, ismerősünknek. Sokszor csak kapkodom 70 éves fejemet. Úgy gondolom, hogy a technikai fejlődés sebessége az emberi agysejtek (így talán az enyémek is) lassabb pusztulását is eredményezi, csak éljünk a lehetőségekkel.

Életem regénye tehát képekben, albumokban és lemezeken  "olvasható." Vajon mi lesz a sorsa? Őrzi-e majd a családom, ahogy én őrzöm és lapozgatom őseim megsárgult fotóit? Azokét,  akiket életükben szerettem, a kedves emlékek felidézéséért, és azokét is, akiket csupán fényképről ismerhettem, elképzelem, milyen édesapám, nagyszüleim lettek volna, ha megérik születésemet.

Annaróza