Trabant és panellakás: idill a 70-es években

Mi, a 40-es évek második felében született nők, jól kifogtuk, hogy éppen a 60-as évek legvégén vezették be a GYES-t. Ezzel ugyanis  tovább növekedett az amúgy is nagy-létszámú, Ratkó-korszakban született nők szülésszáma a 70-es években.  Lett is zsúfoltság rendesen.

A férjem meg én úgy képzeltük, hogy két gyerek születése éppen beleférhet abba az időszakba, amíg esti egyetemre járok, és az egyetem alatt otthon maradok majd a GYES-en a gyerekekkel. A nagymamák minden segítséget megígértek, mi belefogtunk a projektbe. Az első gyerek kicsit túl hamar sikerült, a szülés a második tanév őszi féléve kellős közepén lett esedékes. 79 éves nagymamám a családra jellemző örök optimizmussal reagált a baba hírére: - Fölneveljük ezt is! – mondta.

Persze kellett menni terhesgondozásra, mindenféle szakrendelésre. A fogászaton kaptam egy cédulát, amivel jelentkeznem kellett a szájsebészeten. Ez állt rajta: szájsebészeti extrakció a bal felső 4-re. Nem tudtam, mi az extrakció, de a cédula nem tetszett, elblicceltem a szájsebészetet, a bal felső 4-es vagy húsz évre megmenekült. Azon a nyáron történt az is, hogy a terhesgondozásról kijövet a rendelő előtti parkolóban kinyitottam a Trabantot és beültem. Nemsokára jött a férjem is, aki elkezdett keresni engem, amikor látta, hogy nem vagyok a szüleivel közösen használt Trabantunkban.  Kiderült, hogy az autó kulcsával egy másik autót is ki lehetett nyitni, és az pont olyan volt, mint a miénk, abba ültem be.

Kétsoros kismama blúz

A nyár folyamán már kényelmes, bő kismama-ruhát hordtam, mint annak idején mindannyian. Vettünk – NDK-importból – egy  kellemes kétsoros  ruhát. Két sor díszgomb futott végig a ruha elején, így próbálták keskenyebbnek mutatni a sziluettet. Kétsoros terhesruhákat ma is készítenek, pl. Katalin angol hercegnőnek is van ilyen.

Anyukám, aki a háború előtt egy belvárosi szalonban tanult varrni, most elővette a rég nem használt szabásmintákat (ma is megvannak), és mell fölött elvágott kismamaruhát varrt nekem az otthon talált török mintás maradék anyagból.  A ruha nagyon tetszett nekem. Amikor először mentem benne dolgozni, a legközelebbi kolléganőm azt találta mondani, hogy „nekünk is van ilyen anyagunk, a szennyesládát takarjuk le vele…”

Amikor a nyári szünet után visszamentem az egyetemre, Misi csoporttársam vidáman azt mondta: - Látom, ti komolyan vettétek a bázistranszformációt! –  Nem értettem, mire gondol (máig se értem), és ebből mindjárt sejtettem, hogy a lineáris algebra nevű rejtelmes tantárggyal még bajom lehet. Különórákat kellett venni, hogy valahogy megvilágosodjak még a szülés előtt. Végül sikerült az elővizsga, sőt – ha az első nem is – a második gyerek számítógépes programozó lett.

Közben épült-szépült – évek óta – a vállalati beruházás, a társasház, amiben a miénk volt a legkisebb, földszinti, egy szoba+hallos lakás. Általában építőanyag-hiány miatt szünetelt a munka, de az alapozás például azért állt le hetekre, mert egy csontvázat találtak a telken.  A szerencsétlen ember a környék 1944 végi bombázásának lehetett az áldozata. (Részletesen írt erről a bombázást a szomszéd utcában átvészelő Thury Zsuzsa írónő az Októbertől februárig című visszaemlékezésében. A könyvben szereplő házmester „világszép” lánya lett később Juló néni, kedvenc tornatanárunk a gimnáziumban.)

Már a hetedik hónapban voltam, mire költözhettünk. Ott álltunk a bejárat előtt, de a lakás ajtaja zárva volt, mert az építőmunkások ott tartották a holmijukat. Szerencsére az ajtón akkora – nyitva hagyott – ablak volt, hogy a plusz 7 kilómmal együtt is be tudtam lépni rajta. Így költöztünk be a lakásunkba.

Kismamadivat a 70-es években

A szülés előtti este kártyáztunk egy baráti házaspárral. Kényelmetlen volt ülni, jobban esett a sétálgatás. A barátnőm mondta is, hogy „ez a szülés”, de kórház helyett mi inkább aludni mentünk. Csak éjjel 2 körül ébredtem arra, hogy most már valóban be kellene menni a kórházba. Ott hamar kaptam egy beöntést, majd a nővér kiküldött, hogy búcsúzzak el a férjemtől. A búcsút így gyorsan elintéztük, mindenki ment a dolgára. A baba délutánra szépen megszületett, jó volt túl lenni az egészen. Csak napok múlva jutott eszünkbe, hogy nem kaptam meg az Rh-negatív vércsoportom miatti anti-D immunoglobulin injekciót, amit – úgy tudtuk - mindjárt a szülés után meg kellett volna kapni, azért, hogy egy következő terhességben ne okozzon problémát a baba esetleges Rh-pozitivitása. El is indultam rögtön intézkedni, vasárnap délután révén nem volt egyszerű, de végül valaki beadta nekem az injekciót.

Ez a téma végigkísérte a második terhességet. Minden hónapban egy nagy kémcsőnyi vért vettek le tőlem, utána a kémcsövet a kezembe adták, hogy saját magam szállítsam át a Vérellátó Központba.  Ott megvizsgálták (csak a kémcsövet, engem nem), hogy produkált-e a szervezetem ellenanyagot. De nem, egyszer sem. Végül a szülés után derült ki, hogy ez az ügyes gyerek Rh-negatív lett. Teljesen indokoltnak találtam, hogy amikor meglátta a babát, a nagypapám azt mondta: - ez egy bölcs gyerek! - És így is lett.

A második szülésig azért még sok minden volt hátra. Egyre jobban érződött a zsúfoltság mindenütt. Sokkoló volt, amikor a terhesség megállapításakor az orvos megkérdezte: - Megtartja? – A sokkon gyorsan túlléptünk, és nekiláttunk a lakáscserének. Pénzünk nem volt, de a szép kis lakást pár hónap alatt sikerült elcserélni egy 1+2 x 1/2 szobás panellakásra, ahová – mondhatni szokás szerint – úgy költöztünk, hogy állapotos voltam.

A gondosabb tervezésnek köszönhetően a baba a harmadik egyetemi tanév utáni nyári szünetben született. Az injekció-kaland miatt nem mentem vissza az első szülést levezető orvoshoz. A második baba orvosa fiatal, lelkiismeretes ember volt, de a zsúfoltságon ő sem tudott segíteni. A nyolcágyas szülészeti kórterem tele volt, a folyosón kaptam egy ágyat. Talán a harmadik napon jutottam be a kórterembe. Nagyon boldog voltam, hogy alhatok végre: a szoptatás után kihúzódtam az ágy szélére, a nagypárna mellé, a párnára ráfektettem a babát és elaludtam.

Büszke voltam arra, milyen jól megérezték a gyerekek, hogy a mamájuk rendszerető és vonzódik a kerek számokhoz, mert az egyik kisfiam az előre kalkulált 17-e helyett 15-én, a másik 7-e helyett (egy egész havi GYES-t hozva magával) az előző hónap 31-én született, mind a kettő csütörtökön, délután 2.50-kor, 3,50 kg súllyal, 54 cm hosszúsággal.

Az egyetem végéig otthon maradtam a gyerekekkel. A diploma igazából inkább a nagymamáknak járt volna, de a maguk módján a gyerekek is segítettek. A nagyobbik gyerek – ma újságíró - például 2 éves korában tökéletesen tisztában volt a napirenddel és a teendőkkel.

Két kis eset maradt az emlékezetemben abból az időből, amikor ez a kisfiú minden nap új szóval lepett meg minket. Tudta, hogy reggel akkor vesszük ki a rácsos kiságyból, amikor kész a reggeli. Békésen hallgatta és kommentálta a neszeket. Amikor csukódni hallotta a lakás ajtaját (mert a férjem leszaladt a postaládához a reggeli lapért), Palkó jelentette: „úságé’ met” és áhítattal hozzátette „mai úság”.

A másik eset megértéséhez tudni kell, hogy a 70-es években  még nem volt eldobható pelenka, a textilpelenkát az első pár hónapban még vasaltuk is. Fontos dolog volt ez, még a szomszédasszonnyal is megtárgyaltam, amikor egyszer nem tudtam vasalni a kisebbik gyerek pelenkáit, mert elromlott a vasaló.

Délután aztán, amikor a férjem megjött a munkából, még be se tette a lábát, a gyerek odarohant hozzá, és azt mondta neki: - Emolott. – Mi romlott el? – találta ki az apja az új szót. – Lasaló – felelte a gyerek, elégedetten sarkon fordult és ment vissza játszani, miután elsőnek jelentette a hírt.

Az apjukat már akkor is 'atyám'-nak szólították

   A képek forrása: saját felvételek és  Pinterest

        LUJZA