Szeretem az álmaimat, mert elgondolkodtatnak

Karácsony előtti héten szinte minden napra jutott valamifajta hatás, szomorú is, szépséges is, vidám is. Ezekből az agyam laborja egy csodálatos „elegyet” kevert, amire élénken emlékeztem ébredéskor.

Mindig csodálkozom azon, hogy vagyunk képesek ismeretlen arcokat, tájakat vizionálni alvás közben. Az agyunk melyik szegmense, tekervénye vetíti elénk a soha nem látott képeket? Talán az, amelyik a képzeletért felelős?!

Tehát hogyan is telt ez a hét? Időrendi sorrendben elmesélem azt a 4 momentumot, amikre az álmom épülhetett.

Mint minden évben, most is vittem a temetőbe egy-egy kis karácsonyi „ajándékot” elhunyt szeretteimnek, akiknek a sírján meggyújtottam a fenyődíszen álló gyertyát. Majd boldog karácsonyt kívántam Nekik, mert hiszek abban, hogy boldogok Ők abban a dimenzióban, ami számunkra megfoghatatlan.

Sajnos két nappal ezután egy temetésre mentem, legkedvesebb kolleganőm férjét búcsúztattuk, aki fiatalon, 57 évesen hagyta itt a családját, és nem láthatja februárban született unokáját. Vagy talán mégis? Abból a rejtett dimenzióból?

Következő impresszióm alapja egy csodálatos film Michelangeloról, az ő termékeny munkásságáról, közismert és kevésbé ismert szobrairól, falfreskóiról.

Legvégül könnyed kikapcsolódásként pár percre belenéztem a tv-ben játszott Gondozó c. filmbe. Egy jelenetet láttam, ahol ez az állatbarát alkalmazott megment egy oroszlánt azzal, hogy kiveszi a torkából a mások által felelőtlenül a ketrecbe dobott, összenyomott sörösdobozt.

Elnézést kérek történeteim zagyvaságáért, de mindegyik szerepel valamilyen módon az álmomban, amit próbálok leírni.

A temetőben sétáltam álmomban azzal a családdal, akik a héten temették a szerettüket. Ezután mintha egy idegenvezető mutatott volna be nekünk egy csodálatos létesítményt, amelynek tükör- és üvegfalai megsokszorozták a kintről sugárzó napfényt.  Sétánk olyan fehér márvány emlékművek közt vezetett, amelyek Michelangelo szobrainak stílusát tükrözték, de amelyeket nem az ő vésője faragott, hanem az én alfában szendergő képzeletem szült. Olyan érzésem támadt, mintha a mennyországban nézgelődnék, ami épp a temető közepén van. Micsoda paradoxon.

Egy fotófalat is láthattunk, ahol édesanyám és férjem fotóját pillantottam meg, (náluk gyújtottam gyertyát pár nappal azelőtt).

Az „idegenvezető”, aki talán a temető igazgatója volt, ezután egy szépen megterített asztalokkal teli terembe vezetett. E képnek az alapja a karácsonyi vendégség lehet, hiszen engem is hívtak, én is hívtam rokont, barátot.

A legutolsó momentum az volt, hogy egy szelíd oroszlán az asztalomhoz jött, és hozta két pici kölykét, amelyek inkább tigrisekre emlékeztettek csíkos szőrzetükkel, itt jött elő a Gondozó című filmélményem.

Freud magyarázata szerint az ember arról álmodik, amit nagyon szeretne, vagy amitől nagyon fél. Az én álmom mindkettőt ötvözte?! Vagy a hét eseményei jelentek meg kicsit másképp? Álmom mozzanatai a halál körül csoportosultak, mégsem volt rémisztő, inkább valami földöntúli boldogság áradt szét bennem, és még ébredésem után is kellemesen éreztem magam. Talán azzal magyarázható a tudatalattimnak ez a pozitív töltetű képalkotása, hogy szeretnék hinni abban, hogy a halállal nem vész el az ember megismételhetetlen egyedisége, és folytatja utazását a szellemi teste, akár léleknek is nevezhetjük, más szférákban.

Szeretem az álmaimat, vagy azért, mert szépek, érdekesek, vagy pedig tanítanak valamit, esetleg valamire ráirányítják a figyelmemet. A kellemetlen álom is elgondolkodtat.

A tudományos magyarázatot meghagyom Freudnak, és az álomfejtőknek.

                                                    A képek forrása: Pixabay

    Annaróza