Mennyi jót tudtak tenni és adni!

       Nézegetem a régi családi fotókat és azon kapom magam, hogy szeretteim kezét figyelem. Egymás kezét fogják, vagy a mellettük álló vállát ölelik át, összekulcsolt kézzel, nyugodtan néznek a fotóapparát lencséjébe. Nagyszüleim és szüleim dolgos kezére, a sok, nehéz munkától bütykös ujjaikra világosan emlékszem: értem is dolgoztak, erejüket nem kímélve. Tették, amit a mindennapi élet parancsolt. Sokszor a pihenés óráiban sem ültek ölbetett kézzel: kötöttek vagy varrogattak, kukoricát morzsoltak, lábtörlőt fontak, szárított fűszernövényeket és vetőmagokat rendezgettek, vagy babot válogattak a diófa hűs árnyékában.

Rodin: Kezek című szobra

      Mennyi jót tudtak tenni és adni! Kenyeret dagasztani, tésztát gyúrni, ruhát lesimítani. Ha kellett, biztatásként a vállunkra ütni, csintalanságért egy „flömmöt” sózni a nyakunkba, vagy a kipotyogott könnyeinket letörölni, arcunkat simogatni, álomba ringatni.

       Fontos dolgokat tanultam meg tőlük: hogyan kell egy eszközt, egy szerszámot megfogni és dolgozni vele, magokat elvetni, az érett fokhagymát koszorúba fonni, befőzéskor a gyümölcsöt gazdaságosan, praktikusan az üvegekbe berakni, varrni és hímezni, tűbe fűzni, csomót kötni, mosni és vasalni, egy lepedőt ügyesen kicsavarni, meszelni és takarítani, a dolgos nap végén hogyan kell hálát adni.

Anyukám. lányom és unokám

      Áldó, simogató, biztató kezükre is emlékszem, ahogy tanulni indítottak a városba, a vonat után integető kezüket ma is látni vélem.

      Édesapám hajnalban kelt, a kihűlt szobában kitisztította a kályhát, tüzelőt készített be, begyújtott, egy fazék vizet is feltett melegíteni, majd elment friss tejért a tehenes gazdához, felforralta és csak ezután ébresztett bennünket. Hogy nekünk, gyerekeknek ne kelljen a hideg szobában dideregve felkelnünk, legyen langyos víz a mosakodáshoz, készen várjon minket a forró tej a reggelinél.

      Édesanyám kicsi, dolgos keze sohasem pihent: varrt, vasalt, szabott. Gyűszűs ujját, a nehéz szabóollótól deformálódott kezét szinte magam előtt látom.

      Csak most jövök rá, 60 év múltán, hogy szavakkal talán egyszer sem köszöntem meg nekik mindazt, amit értem-értünk tettek.

      Őrzök néhány levelet, kézírásuk, tiszta gondolataik ma is bátorítanak. Féltve őrzöm nagymamám kézzel írt receptes könyvét: gondos leírásai, személyes kommentárjai ma is érvényesek. „ … A torta, vaníliás porcukorral bőven behintve, hűvös helyre teendő, s csak másnap lehet feltálalni. Igen finom. Mariskától.”

     Magam előtt látom újszülött gyermekeim ázott, apró kezecskéit, újra érzem a határozott szorítást, ahogy az ujjamat megfogták. Ma is nevethetnékem támad, ha az első Anyák-napi ibolyacsokorra gondolok, amit a fiam kis kezében szorongatott: édesapja irányította volna, hogy adja át nekem a virágot – ő pedig inkább gyorsan betömte a szájába… Mikor a gyermekeim járni tanultak, a kezüket fogtam, és ők is a kezem erejében találtak biztonságot.

       Az évek telnek. Ha a saját kezemet nézem, nehéz felidézni ifjúkori, vékony ujjaimat, keskeny tenyeremet, az első szerelem tétova, félénk érintését, a férjem erős kezének gyengéd szorítását az esküvőnkön, gyermekeink simogatását, vagy a búcsúzó, távozni készülő szeretteink kézszorítását. Szeretetük erejét tenyeremben is őrzöm.     

     Minden nap örülni tudok a lehetőségnek, hogy még birok adni, hogy futja az erőmből alkotni, dolgozni, tenni, amit kell.  

Gyakran eszembe jut Weöres Sándor Öregek c. verse is:

„És néha, ha agg kezük

játszik egy szőke gyerekfejen,

tán fáj, ha érzik,

hogy e két kézre,

dolgos kezekre,

áldó kezekre,

senkinek sincsen szüksége

többé.”

     Ne hagyjuk eluralkodni ezt az életérzést magunkon; amíg tudunk segíteni, jót tenni, nem vagyunk feleslegesek.

              Fodor Anna