Kép forrása: Fortepan - Schmidt Albin

Sorozatunkban bloggereink emlékeikben kutatva azt járják körül, milyen volt régen, és milyen most idősnek lenni.

A 40-es évek végén születtem, nagyon akart, nagyon várt gyermekként. Már nem egészen fiatal szüleim minden lehető módon kényeztettek volna a maguk szerény eszközeivel.

Abban a háború utáni időszakban ez nem volt egyszerű, faluhelyen pedig még kevésbé. Semmi különleges dolgot nem lehetett kapni, de nekem mégis volt egy szép babám, amit ki tudja, hogyan szereztek. Öt-hatéves koromban már nagyon szerettem volna szép ruhákat az én szép babámnak... de nem voltak ruhaanyag-maradékok. Nem készültek új ruhák, nem volt maradék anyag. És itt jött a képbe a szomszéd néni, akit alighanem Piroska néninek hívtak, de én pici koromtól csak Nénikének hívtam és nagyon szerettem. Egyszerű, tanulatlan néni volt, munkába sem járt, mindig otthon ült egy alacsony kisszéken és otthon dolgozott. Dolgozott ám, de mit? Egy hatalmas ollóval rongydarabokat vagdalt ujjnyi széles csíkokra, úgy, hogy azok lehetőleg egy hosszú csíkot képezzenek. A hosszú csíkokat azután összevarrta a végüknél és focilabdányi gombolyagot képezett belőle. Rengeteget! Utána ezeket a gombolyagokat rongyszőnyeggé szőtték szorgos kezek. Valami rongyfeldolgozónak volt a bedolgozója, én pedig böngészgettem a rongyok között.

Ez a kedves nénike pedig biztatott, hogy válogassak babaruhának valót, az nem fog hiányozni annyi rongy közül. Olyan csodás, gyöngyözött, selyem, brokát anyagok voltak ott, hogy öröm volt belőle válogatni. A szüleim dolgoztak, így nagyon beleláttam Nénike életébe, mert sokat voltam nála. Egészen pici, púpos hátú volt, enni nem emlékszem hogy láttam volna. Felnőtt koromban gondolkoztam csak el rajta, hogy milyen szomorú élete is volt neki! Görnyedt a kisszéken a poros rongyok felett, göcsörtös ujjai alig bírták a nagy ollót, állandóan szipákolt, folyt az orra a portól. Most nevetségesen hangzik, de akkor nem találtam annak: úgy vágott az ollóval, hogy a nyelvét oldalt kidugta nagy igyekezetében és szinte azzal is segített vágni, ütemesen nyammogta a nyelvét. Reggeltől estig. Minden nap. Nyáron az udvaron, télen a konyhában. Ő ezzel a keserves munkával keresett kis pénzével segítette a családját, akiknél lakott. Meg akarta szolgálni a lakhatását...

Abban az időben sokan fogtak ilyenfajta munkába, az idősek szakképzettség és munkahely híján otthon próbálkoztak egy kis pénzkeresettel. Akiknek volt földjük, azok oda jártak vetni, kapálni, betakarítani. Nehéz volt a földművelés, aztán a ház körül az állatok ellátása, de mivel a közös háztartásban élő fiatalok eljártak munkahelyekre dolgozni, az öregekre maradt a ház körüli munka. 

Nálunk nem így volt, nem volt földünk, a szüleim dolgozni jártak, de volt a rokonságban olyan idős néni, aki úgynevezett "sor-tartáson" volt. Ez azt jelentette, hogy öregségére, miután sem nyugdíja, és semmi más jövedelme nem volt, a gyerekei sor-tartásba vették. Havonta másik gyerekéhez kellett neki mennie, azaz mindig másik gyereke volt soron, ott aludt, evett, mire megszokta volna, mehetett a másikhoz. Most, 72 évesen, borzasztónak találom mindezt, belegondolni is rémes, hogy így vándorolva élte le utolsó éveit. Akkoriban hatvan évesen már igazi öregasszonyok voltak, sötét fejkendőt, sötét, nagyon egyszerű ruhát viseltek, kilátástalan helyzetük szomorúvá tette őket.

                Aerobikozó idősek

Ég és föld a mai 60-as, 70-es korosztály életmódja ahhoz képest!  Mi változatos életet élhetünk, van nyugdíjunk -kinek ennyi, kinek annyi-, barátnőzünk, színházba járunk, utazgatunk... Csak remélni tudom, hogy az utánunk következő korosztályoknak is lesz munkája, utána nyugdíja, megélhetése, és nem kerülnek majd megalázó helyzetekbe, sor-tartásra.

    Az írás szerzője: Brigitta