Jó átélni a gyerekkori emlékeket

A Valéria téri játszótér

Egy hajdani bérház lakói – ma már nyugdíjasok – rendszeresen találkoznak egy kis nosztalgiázásra a gyermekkorukat visszaidézve. Olyan jó a közös emlékeket újra átélni, hogy 3-4 hónapos gyakorisággal már keressük egymást, és a szilvesztert is mindig együtt töltjük. Amennyiben ez valamilyen oknál fogva nem sikerül,  pótszilvesztert tartunk. Aktív dolgozó korunkban még nem gondoltuk ezt ennyire fontosnak, úgy látszik, hogy ehhez egy kicsit meg kellett öregednünk.

Ilyenkor visszamegyünk a gyermekkorunkba, és a már eltávozott szülőkről is megemlékezünk. Emlékeinkből előkerül a tejporból otthon készített csokoládé és szaloncukor-főzés, amit Édesanyáink készítettek karácsony előtt. A házmester bácsi riogatása, a disznóvágások története a kis, lenti udvaron és a délutáni kiszökéseink az alvó szülők mellől a folyosóra.  Felemlegetjük az elsős palatáblát és palavesszőt. Ez utóbbi már történelem, mint a régi átjárós házunk is a szitakészítők épületével, melynek helyén később egy társasház épült. Olyan jó, hogy még van kivel együtt emlékeznünk. A közös Mikulás estek és karácsonyok is nagyon szépek voltak. Mindig átmentünk a családi ünnepség után egymáshoz, hogy megnézzük az ajándékokat. Szavaló délutánokat szerveztünk kis belépődíjjal a szülők részére, és hetekig erre készülődtünk nagy izgalommal. A bevételből pedig teadélutánokat rendeztünk, amelyre 1-2 nekünk tetsző fiú is hivatalos volt.

Sok időt rabolva römiztünk, amikor már kicsit nagyobbacskák voltunk. Biztosan így volt ez más bérházakban is. Lehet, hogy a magánházakban élő ifjoncok ilyeneket nem élhettek át. Régen megmosolyogtam a hasonló emlék beszámolókat, de a saját emlékeim ma már nagyon fontosak a számomra. A – szegedi - Valéria téri (ma Bartók Béla tér) hintákat rendszeresen nyüstöltük. Sokszor az édesanyáknak kellett lejönni értünk este, hogy haza hívjanak bennünket, amikor ránk sötétedett. A Rákóczi téren szitakötőket kergettünk, mert ott sokkal dúsabb volt a növényzet. Egyszer egy gazdátlan kutyust akartunk befogadni, de a bérházi lakások erre tényleg nem voltak alkalmasak. Végül Újszegeden egy családi házba bekönyörögtük a kis állatot, és rendszeresen látogattuk.

Jó volna még sokáig emlékezni és nosztalgiázni együtt, mert minden alkalommal valami újabb sztori is előkerül, amit már elfelejtettünk az idők során.

    A hajdani bérház lakói nosztalgiáznak

A jövőképet, unokáink jövőképét illetően nehéz gondolataim támadnak. Már senki nem fog emlékezni azokra az időkre és körülményekre, amelyek arra sarkalltak bennünket, hogy közösen játsszunk, hogy magukat a játékokat is mi találjuk ki, és mi készítsük el. Mi „alkottuk” a csutka babákat, és két aprófából repülőgép készült, de az elbeszélésekből az is furcsának fog hatni, hogy karácsony előtt még a szaloncukrot is otthon kellett készíteni, mert hogy a boltban sok egyéb mellett még azt sem lehetett kapni. És mi boldogok voltunk még akkor is, ha csúfoltak bennünket, és akkor is, amikor egy liter tejért sorba kellett állni (a kenyérről nem is beszélve).

A hajdani bérház lakói nosztalgiáznak

Hol vannak azok az idők és azok az emberi kapcsolatok, amelyek egy-egy esti TV műsorra az összes szomszédot behozták hozzánk (mert hogy a házban elsőként nekünk volt televíziónk)?

Most így továbbadva gondolataimat és gyerekkori emlékeimet üzenem az unokáknak, a jövő nemzedékének, hogy becsüljék meg gyerekkori pajtásaikat, ápolják ezeket az érdek nélküli, kedves kapcsolatokat, adják tovább emlékeiket, és a mi múltunkat is! Az okos telefonokkal és a számítógépekkel ugyanis nem fognak tudni nosztalgiázni, ahhoz bizony élő és személyes kapcsolatok kellenek.

     Magdaléna