A szövőszék tűzhalála

   Mint kis gyermeknek, látva nagymamám ügyködését szövés közben, nem csak a munka menete okozott csodálatot, hanem az az összhang is, mit a szövőszék elém varázsolt, egészen ámulatba ejtett.

   Szüleim már nem használták ezt a csodálatosan megmunkált szerkezetet, több okból. Először, mert nehéz volt hozzájutni a megfelelő fonalhoz, anyaghoz, másodszor, mert igen sok helyet foglalt el a lakásban. Így aztán a padláson lelte helyét az értékes szövő, szétszedett alkatrészekkel. Mi gyerekek nyaranta még gyakran játszottunk a padláson, amikor a szövő talpakból és alkatrészeiből szobákat, konyhát készítettünk babáink számára, kidíszítve, hosszan elüldögélve a két vastag szövőtalpon.

   Először is ismertetnem kell a „szövő”, mint kézmíves foglalkozásból származó tárgy szerkezetét. Nem szék, mert azt külön készítik hozzá, és nem is gép, mert semmiféle motor nem tartozéka. Megfelelő minőségi fából készült, alkatrészeit emberi kéz munkálta, amiből még a szegek is hiányoztak. Az apró részek fa-szegecsek és kijúggalt, megfelelő részek összmunkái. Igazi mester, legyen az asztalos, vagy kerékgyártó, készíthette.

    A lényeg, hogy összerakva, majd „viszér” szálakkal felvetve, a motollával kimért nyüstön áthúzott, rögzített alapanyag volt a működéséhez szükséges első lépés. Majd a lábbal történő nyüstök váltakozása közepette a kis hajóalakú vetélőbe helyezett, csévelt anyag jelentette kezdetét a munkának. A szövéshez használt anyag, mint fonott szálú vászon, vagy éppen elhasználódott ruha anyagának vékony csíkokra vágott és összevarrt darabjai voltak, mely készen rongy-pokróc elnevezést kapott. Mai szóval élve „újrahasznosított” módszer volt.

    Abban az évben kegyetlen hideg tél köszöntött reánk. Bármennyire összehúzódott két helyiségben a család, azokat is fűteni kellett jobban, mint máskor.

   Egyik helység a nagy konyha, sarkában az elkülönített (paravános) mosdó, lavorral és kannákkal, az oldalablak mögött édesapám műhelye emelt padkával, (mint egy pódium), rajta a pankli (kis munkaasztal), szerszámok, stelázsi a cipőknek és a nélkülözhetetlen háromlábú kerekszék. Egy padnak is helyet kellett tartalékolni azok számára, kik cipőik javítására várva ott kellett töltsék idejüket. Ugyanis abban az időben cipőből is, csizmából is csak egyetlen-egyre terjedt ki a készlet, nem úgy mint manapság, hogy egy egész szekrény nem elég  a sok lábbelinek.

 A másik helyiség a hálószoba volt, ahol ezen a télen összehúzódva került ágyba a család. Együtt az egész család. Beszélgetésre, emlékek felidézésére, sőt még mesékre is sor került. Nekem, mint gyermeknek, ez az alkalom örvendetes, igen boldog korszak volt. Egy ilyen késő esti beszélgetés folytán édesapánk kérdésére lettünk figyelmesek. – Te anyja, azt a szövőt, ami a padláson hever évek óta, te még fogod-e használni?  -  Hát, azt nem hiszem, de egyetlen tárgy, amit ereklyeként őrzünk múltunkból. Miért kérdezed apja? - Azért, mert végiggondoltam a téli tüzelő mennyiségét, ami bizony nem lesz elegendő még így sem. Ki fogom vágni az udvar sarkában levő akácot és az árok melletti eperfát is, de még az sem elég szerintem, február még ezután jön. Szükséges volna hozzá egy kis száraz gyújtós is, erre volnának alkalmasak a szövő darabjai. – Ha a sors így rendeli, ám legyen! - egyezett bele édesanyánk.

Családi fénykép 1939-ből: szüleim, testvéreim és én kisbabaként, édesanyám karjaiban

   Így aztán másnap a nehéz, széles talpak hosszú, kereszt fűrésszel darabokra vágva sorakoztak a szín egyik sarkában, majd fejszével felaprítva előkészültek a tűz-halálra.

   Mi gyerekek szüleinkkel együtt áhítattal szemléltük azokat a fel-fel pattanó szikrákat a tűzre-vetett darabokból, melyek a míves szövő talpakból szálltak a magasba.

  Közben, nem csak testünket, de lelkünket is elárasztotta az a melegség, mit egy régi, mesterien megmunkált tárgy sugárzott felénk éltető melegével.

                                                      Fényképek forrása: Fortepan

      Az írás szerzője: Zsazsa