Ragadjuk meg a szép pillanatokat!

Csodálkozva nézegettem második osztályos unokám véletlenül kezembe került iskolai füzetét, mely a boldogság füzet nevet viselte.  Tele volt csodálatos kis rajzokkal és hozzájuk tartozó rövid kis szövegekkel arról, mitől volt boldog, mi szerzett örömöt, hol, kivel érezte jól magát.  Nem tudom, hogy ez vajon országos tanterv részeként valósul-e meg, vagy csak egy ötletes tanitónéni ambíciója, én mindenesetre el vagyok bűvölve az ötlettől. Elképzelem, hogy a sok gyerek sokféle élménye hogyan vetődik papírra, gyönyörű kis rajzokkal hogyan elevenednek meg a családdal, barátokkal, iskolatársakkal megélt élmények. Tetszik, hogy már gyerekkorban tudatosuljon, milyen jó dolog boldognak lenni.

Az én elképzelésem szerint ez arra próbál már kis kortól ránevelni, hogy vegyük észre mi minden van, ami kellemes, szép, jó kedvre derít és örülni lehet neki. Hogy ragadjuk meg a szép pillanatokat, a jelenben is érezzük jól magunkat, ne csak egy elképzelt jövőben, vagy a már távoli múltban.

Ötéves lehetett az idősebb unokám, amikor elmesélte, hogy esténként, amikor lefekszenek, és Anyu és Apu jönnek mesélni, azt is megbeszélik, hogy aznap milyen jó és milyen rossz dolgok történtek velük. Ezt is remek dolognak gondolom, hisz segít a gyerekeknek tudatosítani a napi történéseket és alkalmat ad arra, hogy megbeszéljék, feldolgozzák a rossz és jó élményeket, kis életük örömeit és gondjait. Nem véletlen, hogy – ahogy érzékelem -  a már serdülő unokám is bizalommal fordul jó és rossz benyomásai megosztásával a szüleihez.

Túl a hetedik X-en, én is úgy hajtom álomra a fejemet, hogy megpróbálok végigfutni a napi eseményeken (ha bele nem alszom) és felcímkézem azokat jónak, vagy kevésbé jónak ítélve azokat. Igyekszem azért leginkább a jókat előtérbe tolni. Hovatovább néhány éve próbálok változtatni azon az évtizedek óta berögzült sémán, hogy azt soroljam csak a napi jó események közé, amelyek hasznosak, egyszersmind valamilyen konkrét eredményt produkálóak voltak.

Jobbára úgy nőttünk fel, hogy azt tanították, vagy az ”volt a levegőben”, hogy az embernek állandóan, élete minden pillanatában kell valami hasznosat, gyümölcsözőt csinálnia. De lehet, hogy ez inkább egy fajta életszemlélethez, karakterhez kötődik, és idős korban, nyugdíjasan is nehéz ezt meghaladni. 

Mostanság egyre inkább olvasok olyan cikkeket, amelyek egy lazább élettempó igazságát támasztják alá kvázi tudományosan, azt állítva, hogy akár már gyermekkortól kezdve hasznos, ha megtanulunk „unatkozni”, azaz időnként nem csinálni semmit, csak úgy lazán és kellemesen elengedni magunkat és mindezen közben lelkiismeret-furdalás nélkül jól érezni magunkat. Próbálom én is erre hangolni magamat és környezetemet,  hogy tudatosítsuk, milyen kellemes a kertben elnyúlva a felhőket nézni, esténként a tévé előtt ülve csak úgy kibámulni a fejünkből, egy fotelben ülve olvasgatni, sétálni, és hasonló terméketlen, ámde jóleső dolgokat művelni egészen nyilvánosan és önfeledten, mint a gyerekek.

Hogy amikor elalvás előtt, vagy éppenséggel valaki másnak számot adva a napi eseményekről azt mondhassuk, milyen kellemes volt egy parkban egy padon ülve nézni a természetet, vagy csak úgy bámészkodni. Aminek ugyan semmi, de semmi kézzelfogható eredménye, vagy haszna nem volt, de kellemesen éreztük magunkat, feltöltődtünk, elmerengtünk az élet egykedvű tréfáján.

Az orosz költő, Lermontov szavaival élve: Ha hideg tekintettel tekintesz körbe, az élet nem más, mint  egyszerű, buta kis tréfa (saját, hevenyészett fordításban).

  Cecilia