Zavaros időkben jártam iskolába

Forrás: Fortepan

Volt egyszer egy iskola. De hol is? A mi iskolánk Erdélyben volt, egy magyar lakta falucskában. Nem volt könnyű dolguk a tanítóknak, mert igen zavaros körülményeket kellett leküzdeniük.

Első osztályos évem 1947-48-ra esik. Azokban az években még kevés tankönyv állt a tanulók rendelkezésére. A megoldás az volt, hogy tanítóink felírták az anyagot a táblára, amit mi a füzetünkbe másoltunk, s így ugyanazokat az ismereteket sajátítottuk el, mint egy nagyobb létszámú, városi iskola tanulói. Első osztályban mindössze két könyvünk volt, egy olvasó- és egy számtankönyv.

Kevés házifeladat mellett volt időnk a szabadban történő mozgásra, ami némi kertészkedést, ám annál több mozgásos játékot eredményezett. Talán a mai időskori immunitásom is ezekből az évekből fakad.

Forrás: Pixabay

A nővérem által még használt palatábla, palavesszővel  számomra is hasznos kiegészítő lett a számok és betűk gyakorlásában, valamint a természetből vett formák, alakok ábrázolásában. A szépírásnál tintát, pennát (tollat) használtunk, így gyakori pacák tették érdekessé füzeteink lapjait, melyek az én szememben nyuszit, macit, labdát, vagy éppen gilisztát ábrázoltak. Sokkal később ébredtem tudatára a pennával, tintával írott betűk fontosságára, melyek igazi készségeket fejlesztettek a kéz kis izmainak használatában.

Mielőtt iskolába kerültem volna, én már tudtam olvasni, jóllehet ezt szüleim nem szorgalmazták. Édesapám szerint „mindennek el fog jönni az ideje, csak ki kell várni.” Hogyan tanultam meg akkor olvasni? Azok a bácsik, kik cipőjük javítását várták a suszter édesapám keze közül kikerülni, velem igen közlékenyek voltak. Én kérdeztem, ők válaszoltak. Igy sikerült otthonra találnom a betűk birodalmában önszorgalomból.

Forrás: Fortepan

Emlékszem az első elolvasott mondatra: „Azé a föld, aki megműveli”. Ez egy földművest ábrázoló plakáton állt, amint kötényéből búzaszemeket szór a felszántott ugarra. Aztán egy állatos, szép színekkel ábrázolt, kemény, hajtogatott meséskönyv következett. Minden kép alatt kétsoros írás, amit már könnyű volt megjegyezni. Egy példát hadd említsek:

Büszkén bőg a bősz oroszlán, az állatok királya,

A kicsi kecskét, ha rossz lesz, megeszi vacsorára.

Naponta megnéztem, hogy szegény kis kecske megvan-e még az oroszlán karmai között.

Futottak az évek, tele változásokkal, és mi egyre több ismeretet sajátítottunk el. A jó tanulók rövidesen piros nyakkendővel büszkélkedhettek. Azt viszont képtelen voltam felfogni, hogy a szomszéd iskolatársam, aki egy évvel járt előttem és igen jó tanuló volt, miért nem kaphat piros nyakkendőt - amit a munkások vére festett pirosra. Időbe telt, amíg a választ megértettem. Addig is, otthoni játék közben, hogy vigasztaljam, rá-rátukmáltam az én piros nyakkendőmet.

Forrás: Fortepan

Zavaros időket éltünk át mi gyerekek, de főleg szüleink. Számunkra adva volt egy kastély, a falu közepén, gyönyörű kertjével, hatalmas fáival. Tulajdonosainak kényszerű eltávolítása után volt kultúrház, óvoda, a fiatal sportolók (focisták) sportszereinek raktára. Kialakítottak egy futballpályát is kapukkal. Kedvünkre játszhattunk, tornázhattunk, felüdülhettünk az árnyas fák alatt.

A falu népe mindig összetartó, segítőkész volt a bajbajutottakkal. A Székelyföldről származó, éhínség miatt menekülőket is befogadta. Mi gyerekek is így nevelődtünk szüleink és tanítóink által, hogy ahol tudunk, ott azonnal cselekedjünk.

Lajtos tűzoltókocsi        Forrás: Wikimedia

Ma is előttem van az a nap, amikor a megörökölt csodás kastély tetőtere kigyulladt. Ma sem tudni, hogy természeti okok, vagy gyújtogatás játszott közre. Az egész falu népe azonnal cselekedett, mi gyerekek is ott segitkeztünk, ahol tudtunk, vödrökben hordva a vizet, amíg a lajtos tűzoltókocsi megérkezett. Csodás módon mégis sikerült megfékezni a tüzet, hogy ne terjedjen át az épületre. További összefogással pár hét alatt saját erőből az emberek kijavították a tetőszerkezetet, nem várva külső segítségre. Mi gyerekek a cserepek adogatásában, és az ártézi kútról hozott friss innivalóval segítettünk. Később a mi feladatunk lett a kastélykert virágágyásainak gondozása.

Forrás: hippopx.com

Mint gyerekek, tőlünk sem állt távol a rendetlenkedés. A fenyítés csupán a tenyeresig terjedt. Életem első és utolsó tenyeresét ekkor szereztem be, igazgatónk jóvoltából. A büntetésben az osztály összes tanulója részesült. Ugyanis egy orvosi felülvizsgálatról, vagy védőoltás színhelyéről, nem sorban állva, hanem szétszórtan és futva érkeztünk vissza az osztályunkba. Egyik hasonló csínytevés volt, hogy füzetünk lapjaiból csónakokat készítettünk és az ártézi kút itató medencéjébe csempésztük. Fehér, lebegő ármádiánk megijesztette az okos állatokat, amelyek hasonlóhoz nem voltak szokva, és természetesen nem ittak az itatóból. Mire már a sokadik lovaskocsi is elment emiatt, akadt egy gazda, aki leszállt a bakról, összeterelte a vízi ármádiát, és eltávolította a hajókat - címzetes káromkodások közepette. Tettünk sikerére büszkék voltunk, ám nem engedtük, hogy fény derüljön értelmi szerzőire.

családi kép 1939-ből -  saját fotó

Bármilyen nehéz idők is voltak, idős szemmel nézve csodálatos volt az a gyermekkor. Az iskola nem csak tudást adott, de életre is nevelt bennünket a drága tanítónénijeink és tanítóbácsijaink keze alatt.  Megtanultuk, hogy a nehézségeket le kell győzni, nem lehet elcsüggedni. A kitűzött célunkért küzdenünk kell. Ha embertársainkon tudunk segíteni, azt ne halogassuk.

Az élet mindenkori értelme ezekben a gondolatokban is rejlik – nemde?

    Zsazsa