Rablórömi batyubál módra

Barátnőimmel havi rendszerességgel összeülünk egy kis agyserkentő rablórömire. Utóbb megegyeztünk, hogy a vendéglátó csak kávéval fogad, az italt, rágcsálni valót, nassot a többiek összedobják. Innen a batyubál elnevezés, tánc nélkül. Az is szokásunkká vált, hogy 20 fok felett családiházas két barátnőnk kertjében, teraszán „rabolunk”, késő őszi, téli, koratavaszi partijainkat másik kettőnk lakásába húzódva ejtjük meg.

Így most került sor az én lakásom meleg fogadtatására. Persze hagyományos háziasszonyként nem elégedhettem meg a kávé-kínálással, készítettem egy nagy tál zöldsalátát is. A "batyukból" aztán előkerült pogácsa, chips, ropi, és  pirított dió. A vegyes zöldségsaláta és répasaláta az én szolgáltatásom volt. Adunk az egészséges életmódra a pogácsa ellensúlyozásaként.

Nagy derültségre visszakerült hozzám az a két decis pezsgő, amit a múltkor én vittem valakinek. A kis pezsgő végtelen utazásba kezdett, mivel most se bontottuk fel, ugyanis volt egy bontott fehérborom. Legközelebb újra elviszem a vendéglátóhoz, és egyszer csak ópezsgővé válik az örökös körforgásban.

Imádom ezt a társaságot, ugyanis a kártyázás csak ürügy a vidám együttlétre, a poénok dobálására, és hatalmas nevetésekre. Ilyenkor minden olyan esemény terítékre kerül (a rágcsálnivalók mellett), ami a közelmúltban megesett velünk. Közben forognak agytekervényeink a römikombinációkon. Szó van itt mindenről, filmről, színházról, könyvről, tehetségkutató műsorokról, kedvenc, vagy épp nem kedves közéleti személyekről, sikeres, vagy éppen balul sikerült saját akcióinkról. Így hoztam szóba a héten végrehajtott cipőügyletemet, amin majdnem sírva fakadtam a cipőboltban, de mire a cipősztorim végére értem, hangos hahotában törtünk ki barátnőim társaságában. Mi lenne velünk ily feszültségoldó szeánszok nélkül?!

Mint korábban írtam a „Jó társasággal az elbutulás ellen” című cikkemben is, hiszem, hogy az ilyen összejövetelek egy-egy fokkal emelik, vagy legalább szinten tartják az     IQ-nkat. Amit így nyerünk, azt sajnos egy sikertelen vásárlás, vagy egyéb ügyintézés stressze lerombol. Ezt tapasztaltam magamon a héten. A cipősztorimat megelőzi a „lábsztorim”, amiről már szintén meséltem a Mikor már a kutyagumit is magadra kened című, korábbi írásomban. Nagyfokú harántsüllyedéssel, kopásokkal „megáldott” lábaimra nagyon nehéz megfelelő, kényelmes cipőt találnom. Már színházba sem tudok csinos topánkát felvenni, így ezt a szempontot már rég kipipáltam.

A neten szörfölve a webshopok közt találtam egy, a fotón kényelmesnek látszó sportcipőt. Ez a webáruház még szállítási költséggel együtt is olcsónak számít. Egyedüli, de nagy szépséghibája, hogy előre kell fizetni. A cipőt ugyan megkaptam, elégedett is vagyok vele, de egy új rendelésemhez ismét hozzáadták a már elküldött cipőt, és természetesen újra levonták az árát. Ezt a bank azonnali sms-éből tudtam meg. Már egy hete levelezek a céggel, hol magyarul, hol ferdítőprogrammal angolul, de rendkívül udvarias válaszaikból kiderült számomra, hogy még a magyar ügyintézők sem akarják megérteni a rendkívül egyszerű problémát. Csupán köszöngetik a türelmemet, ami már rég elfogyott.

Barátnőm felbiztatott, hogy nézzek magamnak helyben egy márkás, kényelmes cipőt, igazán megérdemli a lábom. Eddig 10 000 forintnál többet nem áldoztam lábbelire, de jöjjön, aminek jönnie kell – gondoltam. Bementem városunk egyik márkaboltjába, és Riekert kértem, a Berkemannt kapásból elvetettem 30 ezren felüli árai miatt.

A Rieker is duplája az eddigi cipőbüdzsémnek, de „nem úr, aki nem pazarol”. A rendkívül szolgálatkész eladó a 10. párat próbáltatta velem, már kezdtem örülni, hogy mégsem kell ennyit költenem. De ő nem adta fel. Végül egy olyan cipőbe „ugrottam bele”, ami kényelmes is, mutatós is, színházi viseletre alkalmas. Igazából már szégyelltem, hogy a fél boltot elém hozta a hölgy. Tanácsolom, hogy sose vegyünk semmit, ha szégyelljük, hogy az eladó csupán annyit tesz, ami a dolga.  Adott egy vékony betétet, mert a sajátom nem passzolt a cipőbe, de gondoltam, hogy az itthoni másik betétemmel jó lesz. Nem lett jó, maradjunk ennyiben. Másnap égre-földre kerestem a blokkot, hogy visszavigyem a cipőt, de sehol nem találtam. Mindegy, akkor sem tehetem dísztárgynak a polcra új szerzeményemet, mint egy Herendit.

A létező legnagyobb sebességemmel indultam a boltba. Természetesen számla nélkül nem tudtak segíteni, de a főnökük végül telefonon kegyesen engedélyt adott a cserére.

Ezzel a lehetőséggel nem kívántam élni, mielőtt még egyszer fel nem dúrom a lakást, (a szemetest is) a blokkért. Ahogy a bolt ajtaján kiléptem, megvilágosodtam. Hiszen abba a dobozba tettem a számlát automatikusan, ahova szoktam. Másnap a számlával örömködve léptem az üzletbe, előzőleg még egy jutalomdesszertet is vettem a türelmes eladók gyöngyének. Rögvest oda is adtam neki a jutalomfalatot, meg a számlát sűrű bocsánatkérések közepette, és vártam, hogy visszafizeti a nehezen kiadott 22 ezer forintomat. Elképzeléseink azonban teljesen eltérőek voltak ez ügyben. Továbbra is csak a jól bebiflázott cserét hajtogatta, mondván, hogy ahhoz is kell a számla. Mit sem törődött azon ellenvetésemmel, hogy mindenütt 8 napos elállás lehetséges a vásárlástól. Szerinte az csak tartós árucikkekre vonatkozik. Kár, hogy nem kérdeztem: ezek szerint ez a cipő nem tartós?

Mikor ide jutottam a barátnőimnek való mesélésben, egyikük megkérdezte: „És a desszertet otthagytad?” Erre kitört belőlünk a nevetés, (röhögésnek mégsem írhatom). Lelki szemeink előtt megjelentem, ahogy kikapom az eladó kezéből az ajándékot. Ehelyett azt mondtam, hogy tegnap már végigpróbáltuk, amit lehetett.

Minden reményem szertefoszlott újabb ajánlatára, hogy a másik boltjukban is kicserélhetem. Mondott egy cipő márkát, amit lányos zavaromban Landrowernek értettem, (újabb hahota a sztorimesélés közben). Most már tudom a pontos márkanevet: Waldläufer, amire végül is kicseréltem a problémás cipőt. Csekély német tudásom szerint erdei futót jelent. Én már annak is örülnék, ha fájdalommentesen gyalogolhatnék benne.

Az új cipőm bemutatása közben eszembe jutott Márkus László 1976-os jelenete: „Mi került ezen a fotelen 7 200 forintba?”   Kérdem én 2019-ben: „Mi került  ezen a cipőn 22 000 forintba?”

       Annaróza